Turbuly Lilla: Mondjam vagy mutassam?
Sárkánymese – KRITIKA
A szinte teljes egészében néptáncos elemeket felhasználó koreográfiát időnként már-már burleszkes jelenetek oldják-színesítik, helyet adva a humornak is. A látványos, sokszereplős táncok, az ismétléses szerkezetek, a visszafelé lejátszott filmet idéző visszapörgetett jelenetek végig megtartják az előadás lendületét.
Lehet, hogy a mai nagyóvodások és kisiskolások lelkesebben ülnek be egy sárkányokat ígérő előadásra, mintha szalonnafával és elrabolt királykisasszonnyal hívogatnák őket, mindenesetre az előadás címe kicsit félrevezető. Igaz ugyan, hogy a (háromfejű) sárkány mindjárt az előadás nyitóképében feltűnik, aztán a végén le kell győzni, mégsem ő a Sárkánymese főszereplője. Ha van ilyen egyáltalán, inkább a legkisebb fiú az, aki végül megvív vele. Vincze Zsuzsa azonban nem egyetlen népmesét írt át színpadra, hanem – Benedek Elek gyűjtéséből válogatva – több meséből mixelt össze egyet. Többek között Az elrabolt királykisasszony, A szalonnafa és az Üssed, üssed botocskám! motívumai tűnnek fel az előadásban, és állnak össze hézagmentesen egyetlen mesévé három, szerencsét próbáló fiútestvérről, akik közül persze a legkisebb lesz a legügyesebb és a legszerencsésebb.
Próbafotók / Váradi Levente felvételei
Magánál a mesénél több kérdést vet föl a narráció. Az in medias res felütést – melyben a legkisebb fiú és a királyi testőrség közösen vív a sárkánnyal – egy erdei manó állítja le, mondván, hogy ácsi, itt ő a mesélő, mindenki várjon csak szépen a sorára. Beszédbe elegyedik a nézőközönséggel, Pancimanciként azonosítva önmagát, ami – egy középkorú férfimanóról lévén szó – már önmagában megnevetteti a gyerekeket. Bemutatkozása nem nélkülözi a didaxist sem: elmondja, hogy majd jelezni fogja, mikor kell hallgatni, mikor tapsolni és mikor ütésre buzdítani azt a bizonyos botocskát. Később több alkalommal kommentálja, magyarázza az eseményeket, sokszor akkor is, amikor erre nem lenne szükség, mert a történet e nélkül is teljesen világos és érthető. A finálét például egyenesen leállítja, túlkiabálva az örvendező, éneklő lakodalmas társaságot, hogy elmondja, amit éppen látunk. De előfordul az is, hogy az erkölcsi tanulságot vonja le, megint csak a szóban is kimondott, megerősített nevelő célzat felé téve egy lépést. Szerepeltetése összességében ellentmondásos: a gyerekek megszólítása, bevonása és az in medias res kezdés is jó ötlet, indokolható megoldás, sokszor azonban mintha az alkotók nem bíznának eléggé a gyerekközönségben, túlmagyarázzák a látványt.
Pedig nem kellene, mert az igenis magáért beszél. Illetve a táncosok is beszélnek annyit, amennyi a mese megértéséhez feltétlenül szükséges. A szinte teljes egészében néptáncos elemeket felhasználó koreográfiát időnként már-már burleszkes jelenetek oldják-színesítik, helyet adva a humornak is. A látványos, sokszereplős táncok, az ismétléses szerkezetek, a visszafelé lejátszott filmet idéző visszapörgetett jelenetek végig megtartják az előadás lendületét. Legyen szó egy mesterség elsajátításáról vagy a kocsmáros család ármánykodásairól, a tánccal megjelenített történetmondás és jellemfestés jól működik, és hat a gyerekközönségre.
A díszlet központi eleme egy forgó házikó, amelyből hol asztalosműhely, hol kocsma, hol malom nyílik ki, azonnal mozgalmas életképpé alakulva, az ott élőket is megmutatva, majd a jelenet végén magába zárva. A jelmezek között vannak ötletes, szerencsés megoldások, mint a zsákruhák a malomban, és vannak kevésbé szerencsések, nehézkesek, mint a fahasábok az asztalosnál. A sárkányfigura ránézésre jobban illene egy kínai mesébe, mint egy magyarba, és a premieren a hatalmas test előtt a három fej három táncos általi mozgatása sem volt mindig zökkenőmentes.
A felnőtt néző mindig kettős mércével mér egy gyerekelőadást: megpróbálja gyerekszemmel is nézni, hogy mit láthat benne a célkorosztály, és persze nézi a saját szemszögéből is. Egy jó gyerekelőadáson a felnőtt sem unatkozik. A Sárkánymesén sem fog, ahogy a gyereke sem. Az előadásra várva, az előttem ülő Ákoskát és Botondkát csak komoly és folyamatos óvónői fegyelmezéssel sikerült valamennyire kordában tartani, ám ugyanők a 45 perces színpadi játékot lelkesen és figyelmesen nézték végig, ahogy társaik is. Hogy tanulságként megmarad-e bennük valami a Pancimanci által elmondottakból, az kérdés. Az sem valószínű, hogy felnőttként majd azért kerülik el a kocsmát fizetésnapokon, mert valahol tudat alatt-fölött ottmotoszkál bennük, hogy járt a két idősebb fiú a keserves munkával megkeresett javaival meg a csalárd kocsmárossal. Tudjuk, a mesék nem ilyen direkt módon hatnak. De hatnak, és ez az előadás jó lehetőség arra, hogy ismerkedjenek a magyar népmesék, népdalok és nem utolsósorban persze a néptánc világával.
Sárkánymese (Magyar Nemzeti Táncegyüttes – Nemzeti Táncszínház)
A mesét színpadra írta: Vincze Zsuzsa. Zene: Szabó Dániel és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes zenekara. Díszlet: Tóth Kázmér. Jelmez: Vincze Zsuzsa. Koreográfia: Appelshoffer János, Sánta Gergő, Vincze Zsuzsa, Zsuráfszky Zoltán. Rendező: Vincze Zsuzsa és Zsuráfszky Zoltán.
MOM Kulturális Központ, 2015. szeptember 23.
