Kritika

Mozgásszínház

Kádár Elemér: Egyetemes, emberi és mély

yerma1 leadNagyvárad Táncegyüttes: Yerma 21 – KRITIKA

...nem egy régen élt spanyol asszonyé, hanem a gyermekáldást mindennél jobban kívánó, s a begyepesedett mentalitású/viselkedésű közössége által mélységesen elnyomott, mindenkori egyetemes asszony tragédiája pörög a szemünk előtt.

A nagyváradi Nagyvárad Táncegyüttes november 27-én, pénteken mutatta be a Federico García Lorca Yerma című drámája nyomán készült Yerma-21 című táncszínházi előadást. A darab rendező-koreográfusa Widder Kristóf, zeneszerzője az a Bakk-Dávid László, aki Widder korábbi, Budapesten a Forte Társulattal bemutatott Garcia Lorca-adaptációjának, a Bernarda Alba házának is zeneszerzője volt, díszlet- és jelmeztervezője pedig Cristina Breteanu, aki a Betyárvilág után ez alkalommal már másodszor dolgozott együtt a Táncegyüttessel.

„A dráma főszereplője, Yerma sorsa rendkívül drámai, mégis könnyű vele azonosulni. A gyermektelenségébe beletörődni képtelen fiatal nő története a költészet maga. A zárt falusi közösségben játszódó balladisztikus történettel egyszerre szeretnénk beszélni a női identitás felvállalásáról a 21. században, és a mélyen gyökerező tradíciókról" – mondja Widder Kristóf rendező-koreográfus. Eme utolsó mondat magyarázatot ad arra is, hogy miért került bele az előadás címébe a 21, de hogy ezt miért érezte szükségesnek így is kihangsúlyozni, az továbbra sem világos. Hiszen aki Macbeth-et visz idén a színpadra, az tud aktuális kérdésekre is választ keresni benne/általa úgy, hogy ezt nem kell a címben is bejelentenie. Főleg, mert amit látunk, az azért mégiscsak visszavisz egy időben és térben nem megfogható, de mindenképpen múltbéli világba. Györfi Csaba tavaly bemutatott Elektrájának címében ilyenformán sokkal inkább indokolt lett volna a 21.

yerma1

Szerencsére ez a kis fennakadás a címnél azonnal elfelejtődik, ahogy az előadás elkezdődik. A kiváló zene rögtön megteremti az alaphangulatot. A zeneszerző állítja, hogy magyar és spanyol népzenei alapokból építkezik, de szerencsére ez egyáltalán nem érhető tetten a remek zenei szőnyegben, mely kiválóan hullámzik a történetnek megfelelően a derűs reménykedőtől a szorongó, idegborzoló állapotokon át a teljesen kiégett, szétcsúszott tragikus végkifejletig. Szó sincs holmi magyaros, spanyolos vagy bárminemű karakterekről, a dolog teljesen egyetemes, emberi és mély... Az alkotó táncszínházinak nevezi az előadást, de itt, a zenénél mindenképpen meg kell említeni, hogy azért dalszínházi jellege is van, amennyiben az eredeti szöveges drámában szereplő Garcia Lorca-versek is felbukkannak benne tánckar által énekelt kórusműként (ez az antik drámákra emlékeztető kórus amúgy az egyik kiemelkedő képi összetevője az előadásnak), vagy az egyes szólisták énekszólamaiként. S akkor immár azt is meg kell jegyeznem, hogy ez az amúgy jó ötlet kivitelben már nem sikerült hibátlanra: a hangos zene a kórust is elnyomja, a mondanivaló szempontjából nagyon fontos szöveg többnyire érthetetlen marad, a szólisták pedig, bár igen dicséretes igyekezettel teszik a dolgukat, természetesen nem tudják egyik napról a másikra túllépni néptáncos, s bár tehetséges, de műzenei, magánénekesi képzettség nélküli önmagukat (üdítő kivétel a pásztor/régi szerető dala, amely az előadás egyik kiemelkedő lírai pillanatában a táncosként is kiemelkedő Brugós Sándor előadásában tényleg nagyon szépen hangzik el). A zenekar beültetése a színpadra, behelyezése a színpadképbe jó ötlet, de néha veszélyes játék, ha a zenészek nincsenek hozzászokva, hogy nem csak halljuk, de látjuk is őket. Így nem hagyhatom szó nélkül, hogy nagy, drámai feszültségű pillanatban, kevés szereplős jelenet állóképében zavaróan hat, ha a zenész jól látható helyen felveszi a széke mellől az ásványvizes palackot... Ezt érdemes lenne a jövőben megúszni.

yerma3

A koreográfiák, a rendezés, a jelmezek és kellékek külön-külön is nagyon jók, ezeknek összhatása pedig egyenesen lenyűgöző. Nem kívánom kommentálni, hogy ez így csak Nagyváradon új és kísérletező kortárs mozgásszínház, s majd' minden újdonsága előfordult már valamelyik „hagyományosan" új utakat kereső alkotó vagy társulat régebbi előadásában. Hiszen a rendező nem is ígérte azt, hogy sosem látott dolgokat fog villogtatni. Amit ígért, azt viszont maradéktalanul meg is valósította.

yerma2A fekete jelmezes kórus a darab elején, amint a fehér lepedőket mossák, ad egy baljós, „Ágnes asszonyos" balladai előérzetet. A szereplők feje felett csüngő rudak mint megannyi „Damoklész kardja" ugyanezt a képet erősítik, s amikor később az indulatok elszabadulván, megütik az „égszakadás-földindulás" szintjét, megmozdulásuk szokatlanul erős, dinamikus képet eredményez. A mosóteknők, a lepedőkkel csapkodás, a monoton, egyszerű és folyton ismétlődő mozgás, a nyitóképben még kizárólagos két szín jól hozza helyzetbe a főhőst, akiről a kivetkőzése pillanatában azonnal látjuk (bár részben belesimul, beleillik az összképbe), hogy egyéniség – ami itt nem erény. Megjegyzendő, hogy a kórus, azaz a falunép, a falu szája, a közösség, amelynek bigott szokásai oly nyomasztóak Yerma számára, annyira egyöntetű, hogy cseppet sem zavaró, ha például nem igazán lehet látni, nők-e mind, vagy férfiak is vannak köztük. A történet szempontjából ők a tömeg, s ez képileg (jelmezek, koreográfiák, hangulat) kiválóan viselkedik, anélkül, hogy valóban egy kaptafára lenne szabva minden egyes alakja (valójában nincs köztük két teljesen egyforma: olyanok, mint a kínai cseréphadsereg).

Aztán megismerjük Yermát, akit Kerekes Dalma megdöbbentő őszinteséggel, átéléssel formál meg. Tánca, mozdulatai, arcai, a hatalmas belső vihar, mely meglepően jól követhető a tettein keresztül, teljesen magukkal ragadnak, s megvalósul, amit a rendező ígért: nem egy régen élt spanyol asszonyé, hanem a gyermekáldást mindennél jobban kívánó, s a begyepesedett mentalitású/viselkedésű közössége által mélységesen elnyomott, mindenkori egyetemes asszony tragédiája pörög a szemünk előtt. Ezt a lelki lemeztelenedést, önmegmutatkozást igen nehéz megjeleníteni, nem hogy aztán hitelesen végigvinni, sőt fokozni kilencven percen keresztül. Bár az előadás nem szorul rá, hogy a főhős cipelje el az egészet a hátán, Kerekes Dalma Yermája kétségtelenül képes lenne erre is, ami igencsak rendkívüli bravúr (bár tény, hogy énekes szólói még kissé bátortalanok). Juan, a férj (Szőnyi József), aki azonban cseppet sem társ, kellőképpen szenvtelen, egyszerű... Ha csak a kettejük jeleneteiből állna az előadás, akkor is nyilvánvaló volna, hogy kapcsolatuk csakis tragédiában végződhet. Juan egyszerűsége szépen harmonizál az eszközök, kellékek, tér és rendezői nyelvezet egyszerűségével. A kerítés rúdjait folyton a felesége köré rakja, ha az kitör azok közül, visszaviszi, ha nem lehet jelen, két felfuvalkodott lánytestvérét hagyja maga helyett asszonya nyakán, akik aztán rózsafüzért mormolva, szemérmetlenül buta álszentkedéssel rázzák a pofonfát, egekben hordott orral.

yerma5

Az egyszerűség nem unalmas, sőt, a rendezői-koreográfusi nyelvezet igen beszédes részét képezi. Mindenki egyarcú, egysíkú, egyfunkciójú, együgyű... Így a főhős kellőképpen ellentétes tud lenni mindenkivel. Aztán színre lép Dolores, a cigányasszony (Kiss Anikó), akitől Yerma azt reméli, meddőségét orvosolni tudja. Szólója, túl azon, hogy nagyon hatásos, erős jelenet, olyan táncos megoldásokat is tartalmaz, amelyektől ráébredtem, hogy a korábban megénekelt egyszerűség közben mégiscsak hiányzott valami: a táncos bravúrok. Az előadást innentől inkább nevezném mozgásszínházi, vagy fizikai színházi jellegűnek, melyben néha szép táncos momentumok is vannak, s Dolores szólója ilyen. Remélem, Kiss Anikót még sokszor láthatjuk a váradi társulat kötelékében (is).

A drámai fokozás nemcsak eseményekben, indulatokban, zenében, hanem a színek játékában is folyamatos, a történet előrehaladtával ezekből egyre több jelenik meg a színpadon, ahogy a fekete falu mellett egyre több „rokont" is megismertünk. Juan családjának például a bíbor a színe. Érdekessége az előadás képi világának, hogy a színes nem feltétlenül jobb a feketénél, inkább csak más, kuszább, őrültebb, s a fekete ellentéte inkább Yerma fehérje lehetett volna, de ahogy kétségbeesése egyre fokozódik, s miközben teljesen elhatárolódna a feketéktől, egyre inkább ő maga is befeketedik.

yerma6

A vég előtti utolsó nagy jelenet a „zarándoklat", ami valójában egy orgia. Itt már látunk egyértelműen spanyol viseletekre, táncokra utaló jeleket is, ezek az addig megismert nyelvezet határain belül maradva, az összképet szépen színesítik. A darab elején látott szép kettős, Yerma és Juan tánca a spanyol picadorok, lovas marhapásztorok rendkívül elegáns, kifinomult, lóháton hosszú botokkal előadott „táncát" is idézi. Ez ismétlődik meg az orgiában, egészen más hangulatban és jelleggel. Ami szép, gyöngéd volt az elején, itt vad, féktelen és erőteljesen erotikus, ráadásul sűrű párcserékkel zajlik, ezáltal is erős ellentétet képez a fiatal házaspár táncával, melyet akkor láttunk, amikor még volt remény. Az addig főleg mosóteknőnek, széknek vagy bölcsőnek használt kellékek itt mint cajón szolgálják a kép spanyolos képét/hangját. (Ismételten dicséret a kellékek és jelmezek alkotójának.) Yerma a hivatásos hím karjaiban rádöbben, hogy képtelen az oly kívánt gyermeket idegen férfitól elfogadni, s mert férjétől soha nem kaphatja meg, egyszersmind arra is, hogy számára nincs megoldás. Ezek után szinte fölösleges is megmutatni azt, hogy megfojtja a tragédiáját megtestesítő férjét, annyira tudható, hogy valami ilyesmi fog következni. Érzi ezt a rendező-koreográfus is, ezért aztán a dráma csúcspontja a korábban említett felismerés/rádöbbenés pillanata, a megfojtás már csak a lecsengetés része (s mert nyilván nem akart a koreográfus valamilyen sablonos képet használni, keresett egy szokatlant, ami viszont szerintem nem sikerült igazán jól, ezt az egyet talán érdemes lenne még kozmetikázni).

yerma7

Összefoglalva: a Yerma, Victor és Dolores szerepét játszó táncosok táncos teljesítménye dicséretes. Ezt némiképp beárnyékolja, hogy a többieknél néha hibádzik a kellő koncentráltság, fegyelem és esetenként a kellő, sajnos csak sok éves szakirányú képzéssel elérhető tánctudás. Dicséret illeti a zenekart is, amely egy klasszikus zenei pályáról érkező klarinétossal és hegedűssel kiegészült népzenei együttesként sikerrel birkózott meg e kortárs zeneművel. Kiemelkedő a jelmezek és a kellékek sokoldalúsága, letisztultsága, praktikus volta, s az, hogy ennyire összhangban tudnak lenni a rendezői elvvel.

Mindent összevetve tehát egy jó előadás született Nagyváradon. A tánckar ezúttal nem csak létszámban gazdagodott a vendégművészek bevonása révén, és ugyanez elmondható a zenekarról is. A rendező-koreográfus, zeneszerző és jelmeztervező találkozásával pedig kiváló alkotógárda jött össze, melynek további munkáit nagy érdeklődéssel várom.

Yerma 21 (Nagyvárad Táncegyüttes)

Táncszínházi előadás Federico García Lorca Yerma című drámája nyomán. Zene: Bakk-Dávid László. Díszlet és jelmez: Cristina Breteanu. Koreográfus-rendező: Widder Kristóf.
Szereplők: Kerekes Dalma–Gabriella, Szőnyi József, Szabó Enikő-Ágnes, Brugós Sándor-Csaba, Iván Enikő Kitty, Gyöngy Zsuzsa, Pál Aliz, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Schmith Nándor-Gyula, Kiss Anikó, Timár Tímea, Rácz Lajos-Levente, Forgács Zsombor, Bartalis Botond, Kelemen-Paksy János, Szukits Éva, Dallos Levente, Székely István m.v., Kurucz Tibor m.v.

Szigligeti Színház, Nagyvárad, 2015. november 27.