Turbuly Lilla: Suba a subával?
Duna Művészegyüttes: Puszták népe – KRITIKA
...nem „csak" egy lányt erőszakolnak meg, nem „csak" ő válik a társadalmi hierarchiában felette álló férfiak kiszolgáltatottjává, hanem vele együtt a puszták népe már nem is a női, hanem a nemtől és korszaktól független emberi kiszolgáltatottság szimbóluma lesz.
Az előadás plakátján egy pásztorsubába, pásztorkalapba öltözött férfi néz egy színes, graffitis falat. Két kultúra furcsa, figyelemfelkeltő találkozása. És ha még hozzávesszük, hogy a Puszták népét a Várkertbazárban, modernre hangolt belső térben játsszák, még tarkább az az előzetes kép, amivel beülünk az előadásra. Mit jelent nekünk 2016-ban Budapesten (vagy bárhol máshol) Illyés Gyula éppen nyolcvan éve, 1936-ban megjelent irodalmi szociográfiája a puszta társadalmáról, a pásztorok, földművesek, zsellérek életéről? Egy letűnt kor krónikája, vagy fontos figyelmeztetés az egyre táguló szociális olló, az éppen újraszerveződő nagybirtokrendszer idején? És hogyan jelenhet meg az a sűrű, összetett, alapárnyalataiban sötét világ, a kiszolgáltatottság fojtogató levegője egy néptáncegyüttes színpadán?
A kétségek az előadás elején kitartanak, mert ekkor még úgy látszik, hogy az alkotók megmaradnak a hagyományos néptáncelőadások keretei között – látványosan, magas színvonalon adják elő a mezőföldi táncokat, vetített képekkel felidézve a puszták letűnt világát. A képek egy forgatható óriásparavánon jelennek meg, a paraván előtt és mögött is táncolnak, mintha folyton kilépnének és belépnének abba a világba. A – kelleténél kicsit hosszabb – forgószínpadszerű táncjelenet után egyetlen képet vetítenek ki a színpad hátuljára, egy, a pusztában álló magányos fáét, és ez a kép egészen az utolsó jelenetig ott is marad.
Ezt követően az előadás mozaikosan építkezik, az irodalmi alapanyagból kiindulva, a pusztai élet mindennapjaiból és ünnepeiből elevenít meg egy-egy jelenetet, a néptánctól a néptánc alapú mozgásszínház irányába elmozdulva, majd időről időre visszatérve a kiinduláshoz. Van az egésznek némi eklektikája, ami nyilván abból is adódik, hogy három koreográfus (Hégli Dusan, Mihályi Gábor és Juhász Zsolt) jegyzi a Juhász Zsolt rendezte előadást, és a stílusuk nem simul össze varratmentesen. De ahogy haladunk előre, egyre gyűlnek az emlékezetes jelenetek, és egyre többször érezni, hogy elkaptak valami fontosat, amitől tényleg megidéződik a Puszták népe lényege. Csak néhány kiragadott jelenet: a lakodalom, ahogy Illyéstől és Móricz Zsigmond novellájából is tudjuk, azon kevés alkalmak egyike volt, amikor a korgó gyomrot feszülésig lehetett tölteni. Az előadásnak ebben a lakodalmas-zabálós jelenetében, az „Ettél, ittál, jóllaktál"-mondóka robbanásveszélyes indulatokig fokozódó ismétlődésében ott van a magát halálba evő Kis János móriczi keserűsége. Vagy az a rész, amelyben egy fiatal lány vállára rárakják a vödörcipeléshez használt rudat, majd a vödröket, és ezzel kell járnia az útját – az életterhek vállra vételének költői megfogalmazása.
Többször felbukkannak humoros epizódok, ezek közül talán a fergeteges cigánytáncot abbahagyni nem bíró lány önmagába és a tánc örömébe feledkezett alakja a legemlékezetesebb – pláne hogy öt perc múlva, egy teljesen más jelenetbe ugyanazzal a révülettel táncol be. De kapcsolódik hozzá egy másik, a humoron már túlmutató ötlet is: behoz egy gramofontölcsért, melybe egy férfi beleénekli Kacsóh Pongrác dalát, az Én a pásztorok királya... kezdetűt. Ami persze egyszerre vicces és egyszerre idézi meg a népdalgyűjtők tapasztalatait arról, hogyan keveredett a népi hagyomány a műdalokkal, utalva arra is, hogyan kezd visszaszorulni ez a néphagyomány. Pajzán jelenet is akad, „a suba szép kislány takaró", ahogy a nóta is mondja, ízléssel, életteli energiával.
Van egy visszatérő motívuma az előadásnak: a fejet hajtás. Az első tánc után találkozunk először ezzel a gesztussal. Talán a közönségnek szól, talán a (pusztai) társadalom hierarchiájára utal, talán mindkettő. Tisztelet van benne, méltóság, egy egyenlőtlenségre épülő világ törvényeinek tudomásul vétele. És hogy ez a világ mennyire egyenlőtlen, azt a női kiszolgáltatottságot drámai erővel megjelenítő jelenet mutatja meg az előadás végén. Ráadásul azzal, hogy zárójelenet lett, túl is mutat a maga konkrétságán: nem „csak" egy lányt erőszakolnak meg, nem „csak" ő válik a társadalmi hierarchiában felette álló férfiak kiszolgáltatottjává, hanem vele együtt a puszták népe már nem is a női, hanem a nemtől és korszaktól független emberi kiszolgáltatottság szimbóluma lesz.
Sok összetevős előadás a Puszták népe. Maga a mozgásanyag is, hiszen benne több dunántúli vidék táncát mutatják meg, és – ahogy arról már szó esett – a néptáncot mozgásszínházzal vegyítik. Mindehhez nem csak a megszokott eszközöket (botot, kendőt, üveget) használják, de táncoltatnak asztalt, széket, padokat; kosarakat vagy vödröket. És ami külön élmény: hogy az igen színvonalas összteljesítményen belül hol innen, hol onnan kiragyog egy-egy táncos, felfénylik egy-egy egyéniség. A Göncöl Zenekarnak köszönhetően zene és tánc egysége is megteremtődik. Néhányszor meg is szólalnak a táncosok, és ez is mindig a helyén van, mint például abban a jelenetben, amelyben a férfiak egymással versengve cifrázzák az ízes, de közönségesnek egyáltalán nem mondható káromkodásokat.
Összességében a Puszták népe jó példa a néptánchagyomány kreatív újragondolására, olyan előadás, amelyet a néptánc kedvelői és a kortárs táncszínház hívei egyaránt szeretni fognak.
Puszták népe (Duna Művészegyüttes)
Zenei szerkesztő: Dulai Zoltán. Jelmeztervező: Furik Rita. Fénytervező: Lendvai Károly. Asszisztensek: Bonifert Katalin, Vámos László. Táncmesterek: Hahn-Kakas István, Tombor Bea, Kocsis Enikő, Fitos Dezső, Lovas Bálint, Kirsch Zoltán, Podpácz Beáta. Koreográfusok: Hégli Dusan, Mihályi Gábor, Juhász Zsolt. Rendező: Juhász Zsolt.
Táncolják: Abonyi Rebeka, Antonopoulos Georgios, Barcza-Tóth Tímea, Bódi Dávid, Bonifert Katalin, Fehértóy Zsanett, Horváth Eszter, Kálmán Lilla, Kanozsai Ákos, Kaszásné Halmi Ilikó, Kenéz Enikő, Kolumbán Norbert, Kriston Fruzsina, Kuzma Péter, Mezei Balázs, Reszneki Virág, Sebestyén Barbara, Soós Gyula András, Szabó Csaba, Szabó Tamás, Vámos László, Végh Tamás, Végh-Pozsár Kitti. Közreműködik a Göncöl Zenekar: Dulai Zoltán, Gáspár Álmos, Mohácsy Albert, Rónai Zoltán, Szabó András, valamint Gera Attila (fúvós hangszerek). Felvételről közreműködik: Szilvási István, Dresch Quartet.
Nemzeti Táncszínház, Várbazár, 2016. január 11.
