Turbuly Lilla: Kortárs balett egy hagyományőrző városban
Álmos legendája – KRITIKA
Egy táncjáték nem a cizellált történetmesélés terepe, az alkotók célja sem ez volt, hanem saját bevallásuk szerint az eredetmonda felidézésével példát szerettek volna adni, és „a magyar nép lelkét, szabadságvágyát, hitét” szándékoztak bemutatni.
A Páneurópai Piknik 25. évfordulójára készült Végtelen Európa után az Álmos legendája a Sopron Balett második egész estés táncelőadása. A 2012-ben indult tánctagozat eddig közreműködött a színházi előadásokban, valamint bemutattak egy mesebalettet (A szép Cerceruska) és egy félestés táncjátékot (Csillagok szárnyán) is.
Fotók: Toma Sándor
Végtelen Európa és Álmos legendája. Ez a két cím Sopron két arcát is jellemezhetné. Mert egyrészt ott van az 1921-es népszavazáson magyarságát választó,„leghűségesebb város” a maga hagyománytiszteletével és erős lokálpatriotizmusával, másrészt Sopron határhelyzetéből adódóan ezer szállal kötődik Európa nyugati feléhez is. Az Álmos legendája a két arc közül a hagyományra épít, ahogy a 2015/2016-os, a színház 25 éves fennállását ünneplő jubileumi évad nagyobb része is, amit magyar évadként hirdettek meg.
A történet Álmos vezér és a magyar őstörténet néhány közismert mozzanata köré szerveződik: Álmos születése, felnövekedése, készülődése a vezérszerepre, a hét vezér, a csodaszarvas- és a fehérló-motívum, a besenyőkkel folytatott harcok, végül pedig Álmos áldozathozatala-feláldozása és Árpád színre lépése jelenik meg a színpadon. Egy táncjáték nem a cizellált történetmesélés terepe, az alkotók célja sem ez volt, hanem saját bevallásuk szerint az eredetmonda felidézésével példát szerettek volna adni, és „a magyar nép lelkét, szabadságvágyát, hitét” szándékoztak bemutatni. Dramaturgiailag a legerősebb döntésnek az tűnik, hogy az Álmos haláláról szóló többféle elképzelés közül azt választották, mely szerint Álmost feláldozzák a jövőért, vagyis a vezér saját érdeke és élete szükséges és elfogadható áldozat a közösség javáért és túléléséért. Hogy ez a mából nézve mennyire tekinthető példának, abba jobb, ha nem egy tánckritika keretében gondolunk bele.
Szarka Gyula tizenkét dalt írt az előadáshoz, amelyeknek az alaphangulatát a (sámán)dob lüktetése adja meg, de használ más népi hangszereket, például sípot is. A dalokhoz Szálinger Balázs írt szöveget. Sallangmentes, tiszta versei többnyire nem történetet mesélnek, hanem érzelmi állapotokat, viszonyulásokat fejeznek ki. Kár, hogy a dalszövegeket sokszor nem lehet pontosan érteni. (A zene gépről megy.)
Demcsák Ottó a tánckoreográfiát többféle eszközzel is kiegészítette, megtámogatta. Fontos szerephez jut egy óriási karika – az előadás zene nélkül, a karika forgásának-pörgésének látványával és hangjával kezdődik. Újra és újra feltűnik, és az előadás végén is visszatér. Nézhetjük időkeréknek, a szerelmeseket összefogó láthatatlan kör kivetülésének, az áldozatbemutatás eszközének és sok minden másnak. A karika mellett visszatérő eszközök a botok, elsősorban a harci jeleneteknél, és van egy olyan részlet, amelyben a hét vezér hét, a mennyezetről lelógatott, széles, vörös szalagon pörög-függeszkedik. Ebben az esetben, bár a szalagok leomlása látványos mozzanat, azt érezni, hogy a táncosok nem jutottak el olyan szintre ebben a műfajban, ami feltétlenül indokolná ezt az eszközhasználatot.
A látványvilág más elemeire is elmondható, hogy a kevesebb több lenne. A vetítéses technika önmagában sem passzol a IX. századi eredettörténethez, főleg úgy, hogy zenében, szövegben, jelmezekben azt a korszakot szeretnék megidézni, de vannak olyan túlhabzásai is, mint a nagy lánggal égő tüzek és a naplementébe vágtató fehér lovak.
A koreográfia elsősorban a kortárs balett elemeire épül, de néptáncos momentumok is megjelennek benne, főleg a botos táncoknál. Az előadásban a Sopron Balett táncosai mellett részt vesznek a Sopron Táncegyüttes tagjai is. A táncosok teljesítménye nem teljesen kiegyensúlyozott. Az Álmost táncoló Bolla Dániel mellett Emese szerepében Sasvári Krisztina és az Álmos szerelmét, Virágot alakító Kovács Enikő emelkedik ki a társulatból. Kettőseik – értve ezen Emese és Álmos, valamint Álmos és Virág kettőseit is – az előadás szép pillanatai, amelyek bizonyítják, hogy nem a rápakolt technika teremti meg ezeket a kiemelkedő pillanatokat. Meg kell említeni Szalai Dóra Füvesasszonyát is, aki végig a színpadon van, egyszerre szemlélője és alakítója Álmos történetének. A csoportos koreográfiák néha megtorpannak, statikussá válnak, aminek oka lehet az is, hogy a kevésbé technikás táncosokhoz igazodnak.
Összességében egy közérthető, a szélesebb közönséghez szóló, inkább a látványos, mint az elmélyült megoldásokat előtérbe helyező előadás született. Mindehhez azonban hozzátartozik az is, hogy az Álmos legendája nagy közönségsikert aratott Sopronban. Táncelőadáson ritkán hallottam ilyen vastapsot, és még ha ehhez hozzáveszem, hogy a soproni közönség általában is igen hálás, akkor is elmondható: a célt, hogy a Sopron Balett megnyerje magának a város közönségét, messzemenően teljesítették. A tánctagozat létrejötte előtt a színházban – legalábbis abban a hét évben, amíg magam is ott éltem – az Experidance néhány vendégszereplése jelentette a „modern táncot”. Az sem volt jellemző, hogy a közönség átjárt volna Győrbe táncelőadásokat nézni. Így a Sopron Balettnek érthető és fontos törekvése, hogy közönségbázist teremtsen magának. Ehhez megtette az első lépéseket.
Szarka Gyula – Szálinger Balázs – Demcsák Ottó: Álmos legendája
Díszlet és jelmez: Németh Hajnal Auróra. Grafika: Gál Krisztián. 3D animáció: Szakál Attila. Dramaturg: Németh Ervin. Fényterv: Kovács Ferenc. Asszisztens-ügyelő: Horváth Dávid. Rendező-koreográfus: Demcsák Ottó.
Táncosok: Bolla Dániel, Sasvári Krisztina, Bolla Bence, Rovó Péter, Szalai Dóra, Kovács Enikő, Füsi Zsolt, Szabó Barbara Szofia, Csernus Anita, valamint a Sopron Táncegyüttes tagjai.
Soproni Petőfi Színház, 2016. május 14.
