Kutszegi Csaba: Ügyesen flashelnek, dobozolnak
Szegedi Kortárs Balett: A munka gyümölcse -
Elmondható: Hegedűs és Czár máris érett, bonyolult képletek megoldására is alkalmas koreográfus. Igazi kihívás számukra az lehet (ez az egész szakmának az), hogy kitalálják önmaguknak, milyen is legyen az a bonyolult képlet.
Egy balett-társulat nagykorúsodásának csalhatatlan jele, ha vezetői elkezdenek odafigyelni a saját nevelésű koreográfus-utánpótlásra. Bár volt már rá példa Szegeden is, hogy egy társulati tag alkotóként is lehetőséget kapott a megmutatkozásra, A munka gyümölcse című est azt sejtteti, hogy ezúttal koncepciót lehet keresni a fiataloknak lehetőséget adó bemutató hátterében.
Flash
Akárhogy is van, a Juronics Tamás–Pataki András duó fémjelezte Szegedi Kortárs Balett akkor válhat a műfajában iskolateremtő jelentőségűvé, ha a műhelyükben koreográfusok is kibontakozhatnak, akik használják, továbbfejlesztik a Szegedi Kortárs Balettot immár több mint két évtizede jellemző testnyelvet, stílust.
De az elgondolás csapdája is ugyanitt rejlik: nem lenne senki számára kielégítő, ha az együttesben szocializálódott fiatal táncosok „csupán” stafétabotot szükséges időben átvevő „szegedi koreográfusokká” válnának, kérdés viszont, hogy mi és miért távolítsa el markánsan a fiatal alkotókat az igen jól ismert, rendszeresen gyakorolt és nyilván szeretett stílusuktól. És egyáltalán: mekkora elmozdulásokra ad lehetőséget manapság a kortárs balett műfaja egy fiatal alkotó számára? Hiszen a műfaj napjainkban szinte klasszicizálódik: egyre erősebb tánctechnikai felkészültséget és emellett komplex színházi látásmódot kíván, ezek kezeléséhez pedig nehezen megszerezhető jártasságokra van szükség.
Flash
A balettműfajban alkotást, legyen az kortárs, avagy neoklasszikus, nem lehet megúszni mozdulatok kitalálása, felfedezése, egymásba fűzése, azaz koreografálás nélkül. Teljesen érthető, hogy egy alkotóként is motivált fiatal táncos elsősorban mozdulatokat akar kitalálni, azt szeretné kipróbálni, hogyan tud gondolatokat, érzéseket testnyelvre lefordítani. Ehhez valamilyen keretre, alapra, háttérre, ürügyre van szüksége. Ha igényes, kidolgozott és aprólékos műgonddal készül a koreográfia, akkor az alkotó általában nem is arra összpontosít, hogy sosem látott-hallott gondolatok művészi kifejtésével lepje meg a világot, hanem leginkább a táncra koncentrál. Ennek az ellenpróbája is gyakran megfigyelhető: a kortárs tánc egyes irányzataiban egyenesen szükségtelennek tartják a magas szintű tánctechnikai tudást és az iskolázott testet, helyette arra teszik a hangsúlyt, hogy az alkotó-előadók megfogalmazzák a véleményüket a világról, amelyben – demonstrálva létezésüket – rögtön el is helyezik önmagukat. Jómagam már csak azért sem teszem le a voksom egyik alkotói módszer mellett sem, mert azt vallom, hogy mindkettőnek egyformán van létjogosultsága, sőt: mind a kétfajta végeredményt lelkesen tudom szeretni, ha az jól sikerült, értékes kreáció.
Flash
Nyilván ebből is következik, hogy a „táncos” koreográfiákból gyakran az újszerű, mély és meghökkentő gondolatiságot hiányolom, a markánsvélemény-közlő, ön-megmutató opusokból pedig a táncot, a technikát és az iskolázottságot. Nyilván nem lep meg senkit, hogy a Szegedi Kortárs Balett A munka gyümölcse-estje nálam egyértelműen az első kategóriába tartozik. Ha a táncszínvonal és a koreográfusi szárnypróbálgatás minősége szempontjából vizsgálódom, mindkét egyfelvonásossal – Hegedűs Tamás: Flash; Czár Gergely: A doboz – határozottan elégedett vagyok. Mindkét koreográfus ízléses és kifejező testnyelvet használ, és uralja, kreatívan, érzékenyen kezeli azt. Mindkettőjük zeneválasztása kitűnő (A doboz Milan Savic-montázsa nekem egy nagy fokkal jobban tetszett), érzékelhető, hogy fontosnak tartják a zenei anyagot, és muzikálisak. Elmondható: Hegedűs és Czár máris érett, bonyolult képletek megoldására is alkalmas koreográfus. Igazi kihívás számukra az lehet (ez az egész szakmának az), hogy kitalálják önmaguknak, milyen is legyen az a bonyolult képlet.
A doboz
A Flashben és A dobozban ugyanis leginkább intelligens és tehetséges testnyelvhasználatot érzékelek (és ehhez elegendő, megfelelően illeszkedő szcenikai kreativitást), viszont markánsan egyéni megoldásokat, bátor kísérletezést nem nagyon, sem a testnyelv-fogalmazásban, sem a világunkról szóló üzenetben. Változatlanul értve, hogy a koreográfusok ezúttal nem ez utóbbira fókuszáltak, azt gondolom: bármily igényes művészetgyakorlásról van is szó, bármennyire is dinamikus, és még kiaknázatlan tartalékokkal bír az a táncnyelv és stílus, amelyben az alkotók előadókként felnőttek, egy fiatal koreográfusnak kötelező bátran kísérleteznie. És egyáltalán nem kötelező tekintélyt tisztelnie. Sőt: bátorítandó, ha az iskoláival, az előzményeivel szembefordul, ha lázad. De ha nem megyek ennyire előre, azt akkor is mindenképpen elvárom, hogy egy kitűnő táncosokkal színpadi lehetőséget kapott fiatal koreográfus a művében ne hagyja ki saját magát a számításból, azaz a tánc mellett egyfajta határozott eredetiséggel kommunikáljon valamit a minket körülvevő világról is, utaljon rá, hogy ő maga hogyan érzi magát benne. Ezt már az első taktusnál, az első mozdulat kitalálásakor sem lenne szabad hanyagolni, annál is inkább, mert – meggyőződésem szerint – igazán jelentős alkotóvá az válik, akiben folyamatosan együtt munkál a közlésvágy, a technikai tudás és az iskolázottság (ez utóbbi ebben a cikkben a legtágabb értelemben vett tanulási folyamatot jelenti). Nem igaz, hogy e három közül – maradandó értéket produkálva – bármelyik is hosszútávon működhetne a másik kettő nélkül.
A doboz
Mindkét koreográfiában fellelhető megfejthető gondolatiság, de azt gondolom, ennek mélyre hatoló boncolgatásába nem érdemes túl sok energiát fektetni. Mindkét darab emberi kapcsolatokról, párkeresésről szól. A Flashben mintha az idősíkok is rendszeresen el-elcsúsznának, gyakran úgy tűnik, hogy több táncos egy személy belső lelkiállapotát, tudatkivetüléseit jeleníti meg. Ennek érdekében Hegedűs Tamás nagyon szépen kivitelezett szinkronmozgásokat alkalmaz, helyenként artisztikusan bontja meg ezeket, fény és emelvény segítségével jelentésesen különít el színpadi tereket. Karaktereinek identitásfordulóit visszatérően egy kapucni le, avagy felvétele jelzi. A dobozban egy központi alak út- és társkeresését követhetjük nyomon (a Czár Gergely által maga táncolt figura sokszor a közösségből kiválva, saját, külön életet él). Az el- és áttűnéseket tolható-gurítható falak mozgatása segíti elő, a címből előre lehet sejteni, hogy végül ezekből egy doboz fog kialakulni. Sajnos ez meg is történik, és az sem meglepő, hogy Czár a falakból felépített jókora dobozba végül bele-, avagy visszazáródik.
A doboz
Az ötletszinten maradó gondolatiságért viszont alaposan kárpótol a helyenként impozánsan felpörgő nívós koreográfia, különösen Takács Zsófia és Czár Gergely egyik kettőse közben érzi úgy az ember, hogy teljesen mindegy, vannak-e falak, lesz-e belőlük doboz, mert megszűnik a világ, miközben az izgalmas zenére készült tánc látványa egyszerűen lenyűgözi a nézőt.
Igencsak ritka, hogy egy koreográfia csakis ilyen pillanatokkal legyen tele, de erre kell törekedni. Ebben segítség lehet az eredeti gondolatiság és a bátrabb kísérletezés a testnyelv megújítására. Remélem, legközelebb ezekből is többet kapunk. Legyen legközelebb!
A munka gyümölcse (Szegedi Kortárs Balett – Nemzeti Táncszínház)
Flash
Zene: montázs – Sebők Máté. Fény: Stadler Ferenc. Díszlet: Szőke Dalma Zsuzsanna. Jelmez: Czirják Beatrix Mária. A látványtervezés koordinátora: Bianca Imelda Jeremias. Koreográfus: Hegedűs Tamás.
Táncolják: Bocsi Petra, Hegedűs Tamás, Kiss Róbert, Stáry Kata, Szigyártó Szandra.
A doboz
Zene: montázs – Milan Savic. Fény: Stadler Ferenc. Díszlet, jelmez: Lokodi Anna Aletta, Nagy Eszter. A látványtervezés koordinátora: Bianca Imelda Jeremias. Koreográfus: Czár Gergely.
Táncolják: Takács Zsófia, Hortobágyi Brigitta, Stáry Kata, Zsadon Flóra, Szigyártó Szandra, Czár Gergely, Kiss Róbert, Hegedűs Tamás, Horváth M. Gergő, Vincze Lotár.
Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, 2016. szeptember 21.
