Turbuly Lilla: Fémes bizonytalanság
AHA Kollektíva: Senkiföldje / Trafó Kortárs Művészetek háza /
Itt minden innen van a bizonyosság határán, minden emlékeztet valamire, de mégsem az.
„Egy hely, ahol semmi nincs, de bármi lehetséges.” Így határozzák meg az alkotók a színlapon a címbeli Senkiföldjét. És a Staféta program keretében létrejött előadás kétségkívül kísérletet tesz arra, hogy adjon egy lehetséges választ: mi minden fér bele ebbe a bármibe.
A fotók forrása a trafo.huAz előadás két, markánsan elkülönülő részre oszlik. A második fele egy „hagyományos” kortárstánc-előadás, egyre mozgalmasabb szólókkal, kettősökkel és többesekkel, végül vad, trikóletépős kavargással Porteleki Áron fémes, repetitív zenéjére. Az alkotók (akik közösen hozták létre az előadást, külön koreográfust nem tüntettek fel) itt bizonyítják, hogy technikás, jól képzett táncosok. Játszanak a kinttel és a benttel, ami ebben az esetben a függöny két oldalát jelenti, sőt, játszanak magával a függönnyel is: hol igen-igen lassan, hol hirtelen mozdulatokkal tárul és záródik. Van ebben a függönyrángatásban valami szándékolt ügyetlenség is – legalábbis szándékoltnak érződik az előadás más, szintén szándékoltan ügyetlenkére vett részleteivel összecsengve. A második rész erőteljes ellenpontja a cseppet sem hagyományos és nagyon kevéssé dinamikus elsőnek.
Mindjárt úgy kezdődik, hogy amikor bemegyünk a terembe, az egyik táncos már félig az összehúzott függöny nézőtér felőli, félig a színpad felőli oldalán, ezen a „senkiföldjén” fekszik. Miután az előadás elkezdődik, a többiek is – állva vagy fekve – nagyon sokáig csak minimál mozdulatokat tesznek. Közben már különböző fémből készült tárgyakat látunk a színpadon, amelyeknek az a sajátosságuk, hogy legfeljebb hasonlítanak valamire, de nem tudni, hogy pontosan micsodák. A legfeltűnőbb például egy kb. 60-70 cm magas, régimódi kávéfőzőre emlékeztető valami, aztán vannak különböző vastagságú és alakú fémbotok, rácsos vagy rács nélküli izék. A játszók felveszik, ide-oda teszik, felborítják, vagy a karjukon hurcolják őket, sokszor tanácstalan arckifejezéssel – már amennyire ez az arcuk egy részét is takaró jelmezektől látszik. A jelmezek pedig olyanok, mintha a Monty Python ihlette volna őket.
A rendkívül lassú, szétszórt, néma tevés-vevés után „menetoszlopba” szerveződnek, és a fémtárgyakat azonos ritmusra összeverve vonulnak ide-oda. Teszik ezt is hosszan és monoton módon. Mindebbe azért belefér néhány humoros, ironikus gesztus is – például ahogy egyikük a görbe fémpálcáját kardként használja, és amit csak lehet, lekaszabol vele.
Itt minden innen van a bizonyosság határán, minden emlékeztet valamire, de mégsem az. A két rész egymás mellé rendelése sem kínál egyértelmű megoldókulcsot, inkább kétféle látásmódot, megközelítési lehetőséget mutat fel. Ki-ki választhat, hogy melyikben érzi magát otthonosan, vagy legalábbis valahol, és melyikben a „senkiföldjén”. Mindenesetre, ha nézni komfortosabb is a második részt, az első minden bizonnyal emlékezetesebb.
AHA Kollektíva: Senkiföldje
Alkotók: Eyassu-Vincze Barbara, Gláser Martin, Kacsó Imola, Kancsó Luca, Oláh Balázs, Piti Vivien. Zene: Porteleki Áron. Fény: Dézsi Kata. Grafika: Páll Tamás. Konzulens: Szabó-Székely Ármin.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2024. január 18.
