Kutszegi Csaba: A cél maga az út
Pataky Klári Társulat: Lapozó / Nemzeti Táncszínház /
…ebben az előadásban nem is az a lényeg, hogy milyen, hanem az, hogy egyáltalán van.
Pataky Klári a magyar kortárstánc-szcéna aranytartaléka. Ha megszűnnek is független társulatok, eltűnnek külföldön vagy más pályákon koreográfusok és táncosok, ha már azt gondolja az ember, hogy mindent látott, amit a műfaj nyújtani tud, nos, Pataky Klári akkor is jelentkezik egy új bemutatóval, amelyet érdemes megnézni. De ne az keresse a koreográfus alkotásait, aki sokkoló fényeket, erős hanghatást, megdöbbentést és provokálást vár. A Lapozóra annak érdemes jegyet váltania, aki szereti a táncot, és kortól, nemtől függetlenül mindig nyitott arra, hogy rácsodálkozzon művészetre, életre, egyszerű, de sorsszerű, örök kérdésekre, továbbá van is benne fogékonyság és fantázia arra, hogy mindezeket észrevegye, felfedezze.
Szeretek eljátszani a gondolattal, hogy mit értene meg egy mai kortárstánc-előadásból egy távoli földrészről érkezett, természeti népek között felcseperedett ember. Lehet, hogy semmit, lehet, hogy sokkal többet, mint mi. De már az is érdekes volna, mit látna a Lapozóban egy mai humán diplomás, művelt ember (nem emelem annyira a tétet, hogy itt férfit írjak), aki még életében nem látott semmilyen balettelőadást. Ennél már csak az lenne parádésabb helyzet, ha nekem kéne elmagyaráznom neki, hogy mi történik a színpadon.
Fotók: Mészáros Csaba
Ha tényleg meg kellene tennem, ráadásul röviden, annyit mondanék, hogy ez az emberi élet egyfajta lenyomata kb. egy órában (ha esetleg reálértelmiségi lenne a hallgatóm, hozzátenném: egy mátrix). Ha nem lenne kielégítő a válaszom, kifejteném, hogy a színpadon négy élőlényt látunk, akik kommunikálnak egymással (filozófia iránt érdeklődő embernek elmondanám, hogy éppen a bemutató után három nappal hunyt el Jürgen Habermas, aki A kommunikatív cselekvés elméletében kifejtette, hogy a legbonyolultabb életszerkezetek működési alapja a kommunikáció). A színpadon látható élőlények emberek, mert érző lények, gondolkodnak is, különböző életstratégiákkal szervezik az életüket, vágyaik vannak, egymást akarják, féltékenyek, sokszor frusztráltak. Indulataik hatására főleg egyes végtagmozdulataik kilépnek a koordinált testmozgás elfogadott normarendszeréből. Ezt, mármint a normarendszerből történő kilépést, mindenki rendszeresen megteszi a hétköznapi életében is, csak van, aki kifelé, mással durva, és van, aki befelé, önmagával.
Ha egyre jobban belejönnék, elmagyaráznám, hogy aki tánccal, színházzal foglalkozik, ilyesmit már sokat látott színpadon, de ebben az előadásban nem is az a lényeg, hogy milyen, hanem az, hogy egyáltalán van. Patakynál sohasem a bemutatott produkció a végeredmény, hanem – mint a tibeti buddhistáknál – a megtett út az igazi alkotás, az, hogy közben mester és tanítvány, alkotó és előadó milyen tapasztalathoz jut, milyen partneri viszonyba kerül egymással egy több hetes-hónapos munkafolyamatban. Ez a folyamat az élet lenyomata: kezdetből, útból és végből áll.
A Lapozó előadásából én kiolvasom, hogy Pataky Klári a munkafolyamatban igazi partnerséget keres a táncosaival, emberi kapcsolatra, közös gondolkodásra, együtt töltött minőségi időre törekszik, és mindezzel majd arra igyekszik késztetni a nézőjét, hogy az előadáson ő is hasonló belső munkát végezzen el. Aki nem dolgozni, hanem tét nélkül kikapcsolódni akar a színházban, az menjen el show-táncra (ha jó a műsor, az is kitűnő, színvonalas időtöltés).
Ha valaki nekem szegezné a kérdést, hogy milyen lenne, ha valamennyi táncelőadás olyan volna, mint a Lapozó, az felelném: borzalmas. Ha azt is megkérdeznék, milyen lenne a táncszcéna Pataky Klári nélkül, azt válaszolnám: unalmas és szegényes.
Lapozó (Pataky Klári Társulat)
Előadóművészek: Bacsó Gabriella, Bot Ádám, Imely Dorka, Kindl Gábor
Fényterv: Vajda Máté. Zenei közreműködő: Gergely Attila. Koreográfus: Pataky Klári.
Nemzeti Táncszínház, 2026. március 11.
