Kortárs tánc, Mozgásszínház, Balett, Néptánc

Kutszegi Csaba: Tánc, tánc, tánc…

Budapest Táncfesztivál II. – JEGYZET

Március elsején a MOM Kulturális Központ színházterme Kérész-kocsmává alakult át. A tájékozottak jól sejtik: a hír mögött valamilyen Artus-performansz rejlik.

Az Artus Stúdió 2010 óta tartó Kérész Művek című akciósorozata immár a 42. epizódjánál tart, és ez alkalommal – egy összefogás eredményeként – Trezorba helyezték. A Trezor egy most debütáló másik sorozat, a Közép-Európa Táncszínház indította el azzal a céllal, hogy olyan meghatározó magyar koreográfusokat hívjanak meg, akiknek több évtizedes alkotói múltjuk van, és értékmegőrző előadásaikkal nyomot hagynak a KET életében. A Kérész Művek esetében ez különösen szép gondolat, hiszen ezek a performanszok – ahogy az elnevezésük is sugallja – rövid életű, illékony, egyszeri és megismételhetetlen alkotások, melyek előadásuk időtartamáig élnek. Hacsak nem hagynak nyomot.

Részlet egy Artus-performanszból

A nyomhagyás kétségtelenül a legtöbb, amit műalkotás elérhet, és örvendetes az is, ha mindeközben a KET táncosai újabb impulzusokat kapnak, de engem igazából az érdekel, hogy bennem, a nézőben milyen nyomot hagy a produkció. És nem lehet panaszom e téren… Már az előadás elején mély nyomot hagyott bennem az a furcsa szeánszhangulat, mely akkor alakult ki, amikor a Soharóza kórus tagjai félhomályban, kezükben lámpás kottatartókkal beszivárogtak a színházteremben ideiglenesen felállított nagy, kerek asztalok közé, és ott csendes pianóban, több szólamban, kristálytisztán igényes kórusművet kezdtek intonálni. Mélyen belém ívódott a kép, ahogy Halas Dóra, a kórus zenei vezetője (áldott állapotban, egy szál könnyű ruhában) elhivatott komolysággal, mélyen összpontosítva, gyönyörű karmozdulatokkal dirigálja a lámpák fényburáiban figyelő énekeseket. Pillanatok alatt az Artus, pontosabban Goda Gábor rendezői világába cseppentem, melynek immár évtizedek óta alapvető paradoxonja, hogy valahogy mindig ugyanolyan, de közben újra és újra újat mond, látszólag alig történik benne valami, de az ember – megfontolt lassúsággal ugyan – ide-oda kapkodja a fejét, hogy le ne maradjon valamelyik különlegességéről.
Pedig ezek a különlegességek a Kérész Művekben – fogadni mernék rá – jórészt alkotói folyamatok megmaradt melléktermékei, melyek esetleg nem fértek be egy készülő opus kikristályosodott végső formájába, de ahhoz túl jók és érdekesek, hogy az örök feledés süllyesztőjébe kerüljenek. Nyilván sok köztük a hozott anyag, melynek részletei már egy ideje érlelődhettek a táncosok, zenészek, képzőművészek, énekesek és egyéb performerek fejében, Goda – az előadás elején közzétett saját bevallása szerint – „csak” aznap összefűzte a kreatív termékek egyes darabkáit.
Godáéknál minden alapegység, melyekből a performansz felépül, reális, egyszerű és hétköznapi, legyen az tárgy, gesztus, mozdulat, hang, avagy bonyolultabb szerkezet. Különlegessé a különleges elrendezéstől vagy összeszereléstől, a szokatlan használattól válnak. A velük és/vagy általuk zajló akciók implicite azzal mondanak ítéletet a világról, hogy különös, szokatlan, olykor teljesen értelmezhetetlen megjelenésük otthonos természetességgel illeszkedik az eleve furcsa környezetbe. Ilyen a világunk: naponta százával elénk táruló abszurditásait már-már megszokott közönnyel, elcsodálkozás nélkül nyugtázzuk, tulajdonképpen mindent rövid időn belül elfogadunk, interiorizálunk, habituálunk. Ha bárki vagy bármi (pl. az Élet) bármikor bármit lenyomhat a torkunkon (hiszen arra vagyunk ráállva, hogy mindent elviseljünk, túléljünk), miért is csodálkoznánk azon, hogy a pódiumon szendvicsként konyhai fóliába csomagolt telefonáló emberpár foggal-körömmel cibálja egymásról a nejlont, hogy egy másik (belső feszültségtől szenvedő) nőről partnere leharapdálja az újságpapírruhát, hogy egy sötét ruhás, kalapos nő utazótáskában földet cipel, amelybe alkalom adtán hurkapálca-kereszteket szurkál, hogy egy másik a papírsárkányához szélnek kér fel nézőket, hogy egy vidám strandoló csoport lassított felvételben zöldségekkel pózol egy képkeretben… Ezek teljesen normális dolgoknak tetszenek, műalkotás részeiként pedig azért tudjuk elfogadni őket, mert igen magas – művészi – színvonalon valósulnak meg. Ez egyértelműen hallatszik a kórus énekeiben és a szintén különleges és kitűnő Angara Zenekar (zenei vezető: Lukács László) zeneszámaiban. De ugyanez a minőség lelhető fel az aprólékos műgonddal kivitelezett mozdulatművészeti jelenetekben is, melynek végrehajtói közül feltétlenül említést érdemel Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Nagy Csilla, Bakó Tamás, Debreczeni Márton, Mádi László, Mózes Zoltán (hozzáfűzve, hogy voltak, akiket távolról, alig láthattam).

Körtánc / fotó: Dusa Gábor

A mozdulatművészeti, avagy táncminőség tekintetében a Duna Táncműhely Körtánc című előadása (a MOM Kulturális Központ kupolájában) már közel sem nyújt egységes képet. Ez persze természetes következménye is lehet a rendezői koncepciónak, melyben Juhász Zsolt rendező-koreográfus azt tűzte ki célul, hogy Kornis Mihály Körmagyarjának karaktereit mozdulatnyelven újrafogalmazza. Juhász különböző táncműfajok és -stílusok megjelenítésével igyekezett az eltérő karaktereket ábrázolni, ám ez a módszer elkerülhetetlenül veszélyezteti az egységes, belső kohéziót teremtő testnyelv és koreográfiai-előadói színvonal létrejöttét. Persze a különböző táncműfajok és stílusirányzatok egymásmellettiségéből erényt is lehet kovácsolni, de csak oly módon, ha valamennyi irányzat képviselője a maga stílusát kiemelkedő színvonalon képes hozni, és ehhez megfelelő koreográfiai matéria is a rendelkezésére áll. Ezzel szemben a Körtáncban kiemelkedő táncos teljesítményt jószerivel egyedül Fitos Dezső nyújt (szilaj, energikus, néha nyers, de ha kell, letisztultan elegáns, végig technikásan táncol, miközben egyedi karaktert is felépít), közös részükben méltó partnere az ellenpontként törékeny balerinát formáló Lőrinc Katalin. A további tíz tételben szép számmal láthatók jól sikerült pillanatok, egy-egy gesztusban, vagy rövidebb, karakteres mozdulatsorozatban megragadható kitűnő előadói megnyilvánulások, ám az előadás egészét – főleg a Fitos és Lőrinc közös tétele utáni részekben – igencsak ingadozó színvonal jellemzi. Az sem szerencsés, hogy a Körtánc – szemben például a Kornis-darab 1989-es ősbemutatójával – a közepétől leszálló ágba kerül. Jól emlékszem, hogy a Horvai István rendezte prózai előadás a végső fáradt, kicsit spleenes, ám felemelő katarzisáig egyfolytában felfelé ívelt, pörgött, fokozódott. A Körtánc-koreográfiából pedig mintha egyre fogyna a muníció. Mindezek ellenére Juhász Zsolt alkotása figyelemre méltó kísérlet. A magyar és világirodalomban még számos táncos adaptációért kiáltó dráma, illetve dramaturgiai alapképlet található, melyeket érdemes lenne jó érzékkel felkutatni.
Mivel az előbbiekben (és a fesztivál első feléről szóló cikkemben, mely itt elérhető: Baletthattyúk, budapesti madarak) olyan fogalmakat emlegettem és hiányoltam, hogy mozdulatművészeti, avagy táncminőség, koreográfiai matéria, kifejezetten szerencsés, hogy a Budapest Táncfesztivál – számomra – befejező eseménye a Preljocaj Balett vendégszereplése volt (a GG Tánc Eger – Inversedance−Fodor Zoltán Társulata Traviatájáról választási kényszer miatt lemaradtam).
Az Aix-en-Provence-ban élő és dolgozó, albán származású Angelin Preljocaj kortársbalett-koreográfusban már évtizedek óta a szakma egyik méltán nemzetközi hírű mesterét tisztelhetjük. Nem kevés művét Magyarországon is láthattuk. Emlékezetes társulata vígszínházi vendégszereplése 2002 tavaszán (Un Trait d'Union, Le Sacre du Printemps), a Trafóban 2007-ben az „N”-nel, majd 2013-ban a Annonciation + Helikopter című két egyfelvonásosból álló estjükkel léptek fel, a IV. Pécsi Tánctalálkozó műsorán 2010-ben pedig az Empty moves szerepelt. Érdekesség, hogy az érdeklődő budapesti közönség (köztük jómagam is) nemcsak a Preljocaj Balettől élvezhetett Preljocaj-koreográfiát: 2005 tavaszán a Millenárison a Lotharingiai Nemzeti Balett előadásában láthattuk éppen azt a La Stravaganzát, mely az Aix-en-Provence-i társulat idei Müpa-béli vendégszereplésén is műsorra került. Apropó Millenáris! Bízzunk benne, hogy a La Stravaganza 2005-ös megjelenését a Millenárison egy sorsszerű irányjelzésnek tekinthetjük, mely arra utal, hogy ott fog nemsokára felépülni a Nemzeti Táncszínház új épülete.

A La Stravaganza a maga nemében – bár nem kifejezetten közönségdarab – remekmű. 1997-ben a New York City Ballet együttesének készült. Vízcsobogás, hajnali madárdal hallatszik, derengő félhomályban hat puritán, kortalan táncruhába öltözött táncos összekapaszkodva mozgó szoborcsoportot alkot. Vivaldi muzsikája csendül fel, amelyre a három nő és három férfi lendületes térformaváltásokat és kidolgozott klasszikusbalett-elemeket felvonultató könnyed táncba kezd. A tétel végén a barokk zenét kortárs zörejzene váltja fel, és újabb három pár lép színre. A jövevények furcsa, középkori kosztümöt viselnek. A balett Vivaldi-kompozícióból kölcsönözte a címét, a stravaganza olaszul különcséget, hóbortosságot (extravaganciát) jelent. Kétségtelen: hóbortos különcök jelentek meg, látványukkal a testtrikósok nem tudnak betelni. A két, egymásnak idegen csoport a darabban végig kapcsolatfelvételre törekszik; hogy mit vagy kiket szimbolizálnak, annak eldöntését ránk bízzák. A koreográfia táncnyelven fogalmazva, táncszöveg-szerkesztéssel elvont alaphelyzetet ábrázol, és átélhetővé teszi az ahhoz fűződő érzelmi reakciókat. A látványos, technikás tánc nemcsak célja, eszköze is a balettnek. A tételek egymásutánjában, a szerveződő táncban és a kapcsolatfelvételi próbálkozások elmélyülésében megérezhető, hogy csúcspont felé közelít az előadás. Az utolsó tételben egymásra talál egy ellentétes csoportból származó lány és fiú. A kettősüket megelőző félórában mintha minden a találkozásuk miatt történt volna. Legalábbis pas de deux-jük értéke nagyon csökkenne, ha kiragadnák a darabból, és önálló műsorszámként adnák elő. A duett örömről, vágyról, félelemről, idegenkedésről, fellobbanó szerelemről „beszél”. A két fiatal kapcsolatának kiteljesedését a megjelenő kosztümösök megakadályozzák. Preljocaj 1996-ban, egy évvel a La Stravaganza New York-i bemutatója előtt Aix-en-Provence-ban Romeó és Júliát koreografált. Lehet, hogy a La Stravaganza a koreográfus Shakespeare-balettjének lírai utózöngéje? Avagy alkotói folyamat melléktermék-maradványaiból laza lélekkel összefűzött remeklés (lásd: Kérész Művek).

Akárhogy is volt, nem az alkotói folyamat fürkészése a feladatunk, hanem a végeredmény elemzése. És ez az est első darabjával, a Spectral Evidence-szel együtt azt mutatja, hogy a koreográfia fő alkotórésze is lehet a táncjátéknak, ha elmélyült, gondos alkotómunka eredménye, sőt, tiszta, „jelentésnélküli” megmutatkozásában is képes „beszélni, üzenni”, ha pedig értelmezhető gondolati-érzéki alapja is van, egészen különleges komplex, egyedi tartalmak közvetítésére képes. Ez utóbbi a Spectral Evidence-ben igen izgalmas. Szokatlan John Cage-zenerészletek (szakrális hangulatú vokális tételek, hörgések, lihegések, zörejek stb.) beiktatásával mixelt zenei kíséretre férfiak és nők évszázados-évezredes – földön túli, pokoli erők által befolyásolt – harca zajlik. Ihlető forrás: az 1692-es salemi boszorkányper. Kifejezőeszközök: néhány könnyen mozdítható geometrikus díszletelem, jelentéses világítás, óvatos színszimbolika és tánc, tánc, tánc… Tudatosan-ihletetten megkomponált igényes, technikás mozgás.
Montecuccolinak igaza volt abban, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz… Ma már bonyolultabb, összetettebb korban élünk. A fejlett táncművészethez például hat dolog kell: tánc, tánc, tánc, pénz, pénz, pénz…

2016. március 4.

Jegyzet

Kutszegi Csaba: Tánc, tánc, tánc…