Kortárs tánc

A Mind1 és a Pillangó

A Tánc Fesztiválja, 2016, Veszprém – IV. GONGÜTÉS

Negyedik fesztivál-előzetes cikkünkben a veszprémi kritikuskurzusra jelentkezők újabb ajánlószövegeit közöljük. Tárgy: a KET Mind1-je és a székesfehérvári Pillangó.

Holtverseny a harmadik helyen! Négy ajánlót kaptunk a Mind1-ről, és négyet a Pillangóról. Az alábbiakban ezeket közöljük.
Előzmények:
Május 23-án kezdődik A Tánc Fesztiválja, vagyis a veszprémi, XVIII. Országos Kortárs Összművészeti Találkozó. A sokszínű, impozáns versenyprogram (Töltsd le itt!) mellett az idei Találkozó egyik érdekessége, hogy – lapunk, a Tánckritka.hu támogatásával – kritikai workshop is szerepel a kiegészítő programok között.
A workshopra leginkább a Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Karának dráma- és színházismeretre is szakosodott hallgatói jelentkeztek, akiknek felvételi procedúrán is át kellett esniük: a fesztivál előadásai közül három, szabadon kiválasztott produkcióról ajánlót kellett írniuk… További részletek, valamint az első nyolc ajánló itt olvasható: Kritikuskurzus; Még mindig a Virtus a terítéken; Mérsékelt tempóban énekelve

Mind1

Egyén a tömegben
A Közép-Európa Táncszínház egy szóló-sorozatot indított, melyben egyéni koreográfia segítségével a táncművészek megmutathatják magukat. Mind1 címmel láthatjuk Kovács Péter táncát. Az előadás kezdetén egyetlen lámpa világítja meg a táncost, kinek az arcát maszk, míg testét fekete ruha fedi, ahogy táncba kezd, a fény egyre tágul. A semmiből előkerül egy pénzköteg, mit szétszór a földön, ezt követően lekerül róla a maszk, az ing, és a fekete nadrágot felváltja egy világos. Egyértelmű kép a társadalomból való kivonulás megjelenítésére, de itt nem áll meg. Négykézlábra ereszkedik, és állat módjára viselkedik. Mintha a kis Mauglit látnánk megelevenedni, aki megtanul két lábon járni. Az állati szintről eljutunk az igazi emberire. Ahogy a táncos önmagára eszmél, újra táncba kezd. A mozgása lelassul, nyugalom öleli körül, mintha egy rituáléba kezdene, egyfajta beavatási szertartásba csöppenünk. Ahol a maradék társadalmi valóját is levetve, természeti énné válik, akit már nem gátolnak a társadalmi konvenciók. Kovács Péter megmutatja nekünk, hogy milyen is lenne az ember, ha nem lennének a társadalomnak elvárásai felénk, ha kiléphetünk az álarc mögül, mit ránk szabtak. Gondolkodásra ébreszt, hogy hol kezdődik az egyén, és hol van a közösség, mihez vissza kell találni a mindenség révén. Érdekes kérdéseket vet fel, melyekre csak akkor kapunk választ, ha megnézzük az előadást. Vajon te melyiket választanád?
Boldizsár Éva Viktória

*

Mind1 - K-Arcok 1
A K-Arcok egy olyan sajátos szólósorozat megvalósulása, amelyben a Közép-Európa Táncszínház előadóművészei egyéni, saját személyiségre szabott koreográfiát mutathatnak be egyenként a színpadon, mindezt meghívott koreográfusok segítségével. A végeredmény: egy-egy „mozgófénykép” a KET művészeiről, afféle performansz formájában.
A K-Arcok 1-ben Kovács Péter táncművészt láthatjuk, ki Kun Attila koreográfus segítségével jeleníti meg a gyökerét vesztett, társadalom által befolyásolt és kizsákmányolt, természettől elszakadt mai embert, annak minden dilemmájával együtt. Na meg a küzdést mindez ellen. Merthogy iszonyú ellenállás érződik művészünk minden porcikájából a mindent magába kebelező, pénz uralta világgal szemben, amit aztán ki is ad magából a színpadon. Előbb leszámolja a bankót, majd inkább leszámol a bankóval: indulattal dobja ki magából, mint valami végterméket, neki ez nem kell.
Nem akarja a mindennapos elvárásokat, azt a fajta látszatvalóságot, amelyben mindannyian élünk. Nem akarja magán cipelni a divatos, drága öltönyt, amely szorítja, és korlátozza a szabadsághoz való visszatérésben. Ő mást akar: levetni a kötelező kényelmetlenségeket, megszabadulni a sötét álarcoktól. Önmaga akar lenni, meztelen és szabad, amit láthatóan meg is tesz: négykézlábra áll, ősemberré vedlik vissza, megőrül, és igazán nagy port kavar a színpadon (a szó szoros értelmében), ezzel kifejezve létezésünk kezdetét és végét, mert ugye mindannyian tudjuk, miből lettünk és mivé is leszünk úgyis…
Éltető Erzsébet

*

Közép-Európa Táncszínház: MIND1
Vagyunk egy arctalan nemzedék, lennénk az élet. Keresünk valamit mindig, nyughatatlanul minden percben. Mindenki takarásban van. Ki-használ-minket? Mi kit használunk? Létezik még szabadság, vagy csak függőségi láncolatok apró szemeiként csorgunk alá a minket körülvevő világ láthatatlan mátrixán? A mozgás csak illúzió. Nem te mozgatsz, téged ráznak. Kinek áldozzuk magunkat a rohanásban? Arcunk sincs már. Mind1. Mi, a földön járók és földbe kerülők eltávolodtunk a talajtól, a gyökértől. Már nem akarunk sárosak lenni. Vissza kell fordulni. Újra megismerni a fényt, a port, a vizet és a levegőt. Újra átlelkesülni, célt találni irányított bolyongások helyett. Ki kell szakadni, hogy visszanyerjük a saját időt. Túlpörögtünk, és elhagytuk magunk. Porhüvelyeink szanaszét a térben. Ujjunk közt láthatatlanul folyik a létezés. Már rémületünket is felváltotta a hamis beletörődés. Meg kell tanulni újra nyomot hagyni, és olvasni a világot. Elemekre kell szedni magunk, majd újra összerakni. Tetszhalottként életet játszani. Nem Mind1.
Pintér Viktória

*

Közép-Európa Táncszínház: Mind1
A Közép-Európai Táncszínház előadásai sohasem okoznak csalódást számomra. Legutóbb a Horda című előadásukat volt alkalmam megtekinteni, és be kell vallanom, katartikus hatást gyakorolt rám. A kortárs tánc művészetének alkalmazását a társulat tagjai játszi könnyedséggel oldják meg, de mindannyian tudjuk, hogy ez a feladat valójában kőkemény. Mind1 című alkotásuk kvázi monodrámának tekinthető, amely a tánc formanyelvén íródott. A homokkal borított színpadon az előadás egy olyan érzelmi válságot mutat be, amely már-már apokaliptikus jegyeket hordoz magán. A cím, első hangzásra olyan tartalmat sugall, hogy semminek nincs értelme, minden mind egy. De ha körüljárjuk a mű alapproblémáját, a mindenség és az egyén találkozását véljük felfedezni, a sorok között olvasva. Az alkotás olyan problémákat boncolgat, hogy az egyénnek feltétlenül szüksége van-e a társadalomra vagy, hogy magunk alakítjuk-e a sorsunkat? Hol találkozik az individuum és a közösség? Egyáltalán érdemes-e közös pontot találniuk? Minden kérdésre megkapja a választ, aki megtekinti a társulat igen sokat ígérő előadását.
Újvári Boglárka

***

Pillangó

Szállj, mint a Pillangó…

Szerelem és akadályok. A téma, amivel mindenki foglalkozik. A téma, ami mindenkit érdekel. A téma, ami talán már elcsépelt s unalmas. A téma, amit már nem lehet új szintre emelni…
Valóban?

Több mint két éve mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház Móricz Zsigmond Pillangó című regényének Gyökössy Zsolt adaptációja alapján készült előadását. A darab központi témája megszokott. A hatalmas, mindent megváltó szerelem a maga gondjaival, elébe kerülő akadályokkal és szépségével. S hogy ez miért más? Egyrészt mert Móricz az egyszerű emberek nyelvén beszéli el a történetet, másrészt mert Horváth Csaba rendező-koreográfus álmodta színpadra a tőle már megszokott test fölötti uralomra épülő mozgásszínházzal, minimális díszletekkel és feszültséget, katartikus élményt nyújtó ritmusokkal.
„Könnyebb néha így kifejezni az embernek az érzéseit, hogy mozog.”- fogalmazta meg Törőcsik Franciska, akit Zsuzsika szerepében láthatunk a színpadon. A mozdulat és a mozgás egy meghatározó elem. Alapjába véve a darab absztrakció, de a műben megfogalmazott motívumok mozgással való megformálása tökéletesen egybeolvad a mű koncepciójával.
A rendezés során végig fontos szempont volt, hogy ne csak a mozgásra, táncra helyeződjön a hangsúly, hanem a színészi játékra is. Kádas Józsefnek, a történetbeli Jóskának éppen ez jelentette a nehézséget. Bár úgy vélekedik a darabról, hogy akár a saját élettörténete is lehetne, elmondta, hogy nehéz volt elsajátítani a szöveg ízességét.
„A szívük muzsikált, és a testük görcsösen ölelte egymást.”
Birkás Zsófia

*

Pillangó
A Vörösmarty Színház produkciója
Móricz Zsigmond szerelmi idillje íródik át a székesfehérvári Vörösmarty Színház által színpadra vitt Gyökössy Zsolt-féle adaptációban, Horváth Csaba rendező-koreográfus irányításával. Alapsztorink egy mindennapi szerelmi dráma Rómeóval és Júliával, makacs szülőkkel, akik folyton csak keresztbe tesznek, csak hogy megállítsák a fiatalokat. Ismerős? Az lehet, de ilyen kivitelezésben nem hiszem, hogy valaha is láttuk vagy tapasztaltuk.
A darab ötletes és energikus koreográfiákkal mutatja be azt a zárt, nincstelen és szegény világot, mely számtalan akadályokkal nehezíti meg főszereplőink egymásra találását, amiről, valljuk be, nem éppen a családi idill képe villan fel előttünk. Egyszerű térben, de annál látványosabb mozdulatokkal és mimikai játékkal adja vissza a regény hangulatát mindaz, ami a színpadon történik. Móricz Zsigmond motívumai mozgás által valósággal újjászületnek a színpadon. Minden nyüzsög, dolgozik, megállíthatatlanul pörög: látjuk a napszámosok által végzett munkafolyamatokat, a gépek működését.
Az erős karakterjegyekkel felruházott előadást a prózai jelenetek teszik még teljesebbé. „Az előadásban a tánc, a mozgás, a gesztus azonos értékű lesz a verbális szövettel, miközben megszólal benne a lírai motívum, a szerelem.” – vallja a rendező, Horváth Csaba. Minden szempontból összetett, de precízen megkomponált, színvonalas előadásban lehet részünk, ha ezt a darabot választjuk.
Éltető Erzsébet

*

Pillangó
Az előadás a parasztok életét jeleníti meg. A középpontban két fiatal egymásra találása áll. A népi világnak és ennek a rétegnek a nehézségeit mutatja be mozgásszínházi elemekkel. A földeken dolgozó parasztok mindennapjaiba nyerünk bepillantást a darab segítségével, és mellette szemtanúivá válhatunk a szerelem kibontakozásának és létezésének ebben az egyáltalán nem idillikus környezetben, noha a dráma műfaja parasztidill.
Azoknak a nézőknek ajánlom, akiket érdekel annak a rétegnek az életvitele és kapcsolat rendszere, amellyel ritkán találkozunk.
Kocsis Szonja

*

Pillangó a pusztában (Vörösmarty Színház – Pillangó)
Manapság mintha elveszne az ember. Jobban mondva nem veszik el, csak egyre kevésbé nézünk rá. Nem nézünk egymásra. Virtuálisan nem ugyanaz, hiába képzeljük így. Szemtől szemben egy kávé mellett az arcunk nem egy emotikon. Nem profilképként éljük az életünk, ahol az ember mindig tökéletesre fésült és előnyösre sminkelt. De hallgatólagos kompromisszumot kötöttünk, és úgy teszünk, mintha így lenne. Aztán jön a színház, ami látszólag felvállalja, hogy ámítás, de hallgatólagosan a valóságról szól. Néha művészien átvitten, csak győzzük követni, néha meg csak úgy simán, haveri alapon.
A Vörösmarty Színház Pillangója – jóféle táncszínházként – ad mindkettőből. Móricz Zsigmond azonos című regényét Gyökössy Zsolt adaptálta, Horváth Csaba rendező-koreográfus pedig színpadra álmodta.
A történet falusi közegben játszódó szerelmi idill. Ez a szókapcsolat eleve jelzi, hogy absztrakció az egész. Ám ugyanez a falusi közeg olyan szociális csatatér, ahol az Éhezők viadalát is leforgathatták volna.
Vannak, akiknek semmijük nincs, legfeljebb álmaik. Miért ragaszkodna hát a színpad máshoz? A tér totálisan üres, mi pedig nem figyelhetünk másra, csakis az emberre. Az emberi testre, ahogy mozog, izzad, szenved, és az emberi szóra, ahogy általa gondolkodik. Nincs átverés. Megmutatják, felhasználják a testet, nekünk pedig nem csak néznünk, de látnunk kell.
Szalai Renáta

(Kutszegi Csaba
folyt. köv.)

2016. május 20.