Kutszegi Csaba: Milyen a jó fesztivál?
TÁNC XXV. Nemzetközi Kortárs Fesztivál, Veszprém – 2. rész /
…idén a külföldi produkciók látványosan lemossák a magyarokét.
A harmadik napon megint egy olyan külföldi produkció tündökölt leginkább, amelynek előadásában tánc (ismételten) csak nyomokban volt fellelhető. Nekem nem hiányzik a tánc, még táncfesztiválon sem. Engem a táncban is a színház érdekel, és ha jó színházat látok, nem számolom benne a táncnak minősíthető mozdulatokat-lépéseket, nem keresek autentikus férfi legényest vagy női karikázót, ahogy hegyesre feszített balettos spicceket sem. De vajon mit szólnak hozzá a táncosok, hogy egy táncfesztiválon alig van tánc?
Akárhogy csűrjük-csavarjuk, a harmadik napon (a költő Juhász Ferenc szerint mindig a harmadikon a legnehezebb) elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: mi lehet az oka e markáns változásnak? Mert az elmúlt évek már Horváth Csaba fémjelezte gyakorlata nem ezt mutatta. Célzás a saját, markáns esztétikai irány megteremtésére már határozottan megjelent a válogatóval, Horváth Csabával készített interjúmban (lásd itt: https://tanckritika.hu/kategoriak/interju/1741-eltancoljak-petofi-eposzparodiajat), és erre a fesztivál-megnyitó rövid beszédében is utalt a művészeti vezető. És kétségtelen: mindkét esetben azt tudhattuk meg, hogy olyan táncelőadások várhatók, „amelyekben erősen jelen van a színház”. Ennek már legalább két éve mutatkoznak nyomai, de ezúttal a visszafogottan bejelzett váltás a gyakorlatban felülmúlja a bejelentés keltette várakozásokat. Azt gondolom, a fesztivál után érdemes lesz újra visszatérni erre a kérdésre, de előtte nem árt bevárni a szakmai zsűri díjakban megmutatkozó véleményét. Mert akkor jó egy fesztivál, ha nem börze, nemcsak felsorakoztatja a fogyasztásra kínált termékeket, hanem már a válogatással, és később a díjazással (ha már díjaznak) véleményt, állásfoglalást is közöl, üzenetet fogalmaz meg.
Lá / Fotó: Francois Passerini
Egyébként a tavaly díjazott produkciók közül Nagy József Mnémosyne-je utal az irányváltásra, a Cie Marie Chouinard Radical Vitality-je és Jenna Jalonen Ringje, főleg az előbbi határozottan technikás táncból építkezik, még ha Marie Chouinard a szereplők megjelenésében látványos extrémitásokra is törekszik. A 2021-es év díjazottjai a „tánc versus színház” kérdésében pedig (persze valójában senki nem állította és állítja szembe a két összetartozó fogalmat) teljesen vegyes képet mutatnak.
De az igazi aktuális kérdés ma az, hogy mi van például a Baro d’evel formáció Là című előadásában olyasmi, ami nem tánc, de mégis táncfesztiválra való és érdekes? Például a két szereplő mellett egy pajzsos varjú fellépése, és még számos egyéb, nem a nagy durranás, hanem a valódi, őszinte eredetiség miatt érdekes ötlet, formai elem, technikai megoldás, szokatlan akció, szándékos stílus- és műfajkeveredés. A szándékos jelző itt nagyon fontos. A „véletlen” (értsd: felszínen ügyeskedő) ötleteket általában nem fejtik ki, nem viszik végig. A Là előadásában például az is igen jó, hogy az alkotó-előadók következetesen és kordában tartva viszik végig az elgondolásukat, sokat dolgozhattak rajta, és nem ültek fel már félúton népszerűséggel kecsegtető csinnadrattázás csábításának. (Ennek egyébként a magyarországi táncalkotók közül általában alig néhányan tudnak ellenállni.)
Lá / Fotó: Francois Passerini
A Làban sokat beszél, énekel a két szereplő, mozgástudományuk leginkább különleges fizikai akciókban mutatkozik meg, kicsit artisták is, nagyon állatidomárok, de a lényeg az, hogy eme eszközeikkel aktuális színházat tudnak teremteni. Az emberpár, amelyet felmutatnak, egymással kapcsolatban él, de közben mindkettőjük nagyon magányos, mert nem tudnak megérkezni (a gipszkartonfalat áttörve jönnek be a színpadra), nem tudnak megszólalni, dönteni, választani, helyesen megítélni. Mindeközben hatalmas az egójuk, szeretik előtérbe tolni önmagukat. Mindezt remekül eltúlzott, groteszk akciókban játsszák el, sok mozgással, intenzív jelenléttel, ha kell, görcsösen-viccesen, máskor kidolgozott, szimpatikus lazasággal.
Társuk, a Gus nevű varjú tényleg a társuk, magányukat gyakran a madárral eltöltött intim hangulatú pillanatokkal űzik el. Valóban kifinomultan kommunikálnak vele, a markáns egyéniségnek tetsző szárnyas pontosan lép be, megy ki, észrevétlenül adott utasításra megadott pályákat repül be, de ha az a szerep szerinti feladata, ellopja és szétcibálja a férfi cetlijét, amelyre a színész a szövegét jegyezte fel magának. Ecce homo-élményt nyújt a kitűnő páros, melynek mindkét tagja cirkuszi múlttal is rendelkezik, ketten együtt színészek, táncosok, énekesek, állatidomárok – igazi nagy mutatványosok.
Forecasting / A fotó forrása a TÁNC Nemzetközi Kortárs Fesztivál fb-oldala
Ha a Là intenzív ecce homo-élményt nyújt, akkor a szintén francia Premier Stratagème formáció Forecastingje extenzívet. Előadásuk tartalmát az Internetről szedik össze, mely hálózatról tudjuk, és most egy órában meggyőzően láthatjuk is, hogy lényegében az emberi hülyeség kimeríthetetlen tárháza (is). A Giuseppe Chico és Barbara Matijevic alkotópár hölgytagja egyben az előadó is, partnere a színpadon egy laptop. Olyan, néhány másodperces Youtube-felvételeket gyűjtöttek össze, amelyekhez illeszkedni tud egy külső, élő ember, például ha a képernyőn egy kézfej babrál, az előadó a kép folytatásaként a maga karját adja hozzá. Így lehet – közösen – répát szeletelni, almát széttörni, pisztollyal lövöldözni, szexuális segédeszközök működését céltárgyak segítségével demonstrálni. De nem csak kézimunkázni lehet. Például ha egy kutya premier plánban nyalja a gazdája arcát, állhatunk úgy, mintha a mi arcunk volna a nyalogatott arc, sőt, ügyesen meg is fordíthatjuk a helyzetet, mintha mi volnánk a kutya, és mi nyalnánk. Barbara Matijevic boszorkányos ügyességgel ugrik egyik helyzetből a másikba, bárki bőrébe és helyzetébe pillanatok alatt képes belebújni (sok gyakorlást igényel a mutatványa).
Az érdeklődésemet az előadáson két dolog tartja ébren. Az előadó lazán összpontosító, kedves személyisége, valamint a rácsodálkozásom a látottakra: mennyi hülyeséget képesek az emberek feltenni az Internetre! Aztán elgondolkodom: valóban jó az, hogy bármikor társakra találhatunk a világhálón (főleg a hülyeségben – valódi helyett virtuálisakra), és bármilyen kaland részesei lehetünk. Az alapvetően vidám hangulatú produkciót hasonló kételyek is inspirálták. Erre utal az alkotói ajánlás is, amelynek az elejét idekopizom: „A Forecasting az Eljövendő előadóművészet elmélete, avagy a mészárlás elkerülésének egyetlen módja, ha mi vagyunk az elkövetők? című trilógia harmadik része.”
A fesztivál harmadik és negyedik napján Magyarországot a Gangaray Dance Company képviselte a Rising Sunnal, továbbá Paár Julcsi és a Fitos Dezső Társulat a Kerekutca mesejátékkal, valamint a FrenÁk Társulat a Fiúkkal. Mind a három előadás megbízhatóan hozza azt, amit előzetesen el tud képzelni róla a folyamatosan érdeklődő ember.
Fiúk / A fotó forrása a TÁNC Nemzetközi Kortárs Fesztivál fb-oldala
A Fiúkat persze nem első alkalommal láttam, hisz 2004-ben készült, tehát majdnem pontosan egyidős a Szegedi Kortárs Balett Carminájával. Bár Frenák Pál színházfelfogása, anyag-megmunkálási módszere és stílusa eléggé eltérő Juronics Tamásétól, a két előadás – a mában – mégis hasonló tünetekkel bír. Hihetetlen, de a Fiúkon is meglátszik az idő múlása. Szó sincs róla, hogy ez az elvitathatatlanul tánctörténeti jelentőségű koreográfia már elavult volna, de úgy tűnik, ma már nem szólhat akkorát. És nem csak annak, aki többször látta vagy minden Frenák-opust látott már, hanem annak a nézőnek is (feltehetően), aki először találkozik vele. Mert már annyi minden történt az óta… Húsz éve még meg lehetett döbbenni a darab üzenetén, látványvilágán, attraktivitásán, ma már sokfelől ismerős lehet a macsókülsejű, de feminin lelkületű férfikarakter, az esztétikus homo erotika meg már lájtosnak bizonyul az Internetre naponta felkerülő intimitáscumamiban.
Visszatérve a válogatáshoz, koncepció a 25. évfordulónak szóló visszatekintés is, amely révén örökbecsű alkotások kerültek (akár újra is) a fesztivál műsorára. Ezek értékét, jelentőségét nem lehet túlbecsülni, miközben túl a fesztivál felén, négy nap után már megállapítható, hogy minőségi, friss, markáns újszerűséget képviselő magyar koreográfiákkal nem vagyunk túl jól eleresztve. Vajon nincsenek is mostanság ilyenek, vagy az irányzat, amit követnek, nem illeszkedik a koncepcióba? Szerintem sokféle igaz válasz adható a kérdésekre. De a tény ettől tény marad: idén a külföldi produkciók látványosan lemossák a magyarokét. És ennek – mindentől függetlenül – üzenete és tanulságai is vannak.
TÁNC XXV. Nemzetközi Kortárs Fesztivál, Veszprém, 2023. május 17-18.
folyt. köv.