Saburo Teshigawara – Rihoko Sato: Obsession / Megszállott – KRITIKA
Ha az összbenyomást próbálom szavakba önteni, talán az artisztikus disszonancia és a kifinomult látványvilág együttese közelít hozzá. Azt azonban még ennél is nehezebb megfogalmazni, miért maradt bennem hiányérzet, miért nem tudtam közelebb kerülni ehhez a kétségtelenül különleges, aprólékosan kidolgozott, látványos előadáshoz.
Kriptonit: Jónás könyve – KRITIKA
...az alapbenyomásom mégiscsak az volt, hogy egy – rendkívül szépen – illusztrált versfeldolgozást látunk, amelyben a mára reflektáló gondolatok nem tudnak hozzáadódni az irodalmi alapanyaghoz, hogy ezzel valami új, más minőséget hozzanak létre, hanem az előadás nagyobb részt megmarad az eredeti mű felidézésénél, újramesélésénél.
Antony Hamilton Projects: Black Project 1 / MEETING - KRITIKA
Bármennyire is elgondolkodtató és a figyelmet száz százalékig lekötő előadás a Black Project 1, az est második produkciója, a Meeting messze túlszárnyalja azt. Nem lehet eldönteni, hogy amit Hamilton és Alisdair Macindoe csinál, az művészeti alkotás, vagy technikai kísérlet.
Grecsó Zoltán: Egy faun alkonya – KRITIKA
...nüánszaiban megvalósul ugyan Rusu faun/Nyizsinszkijének megalázása (erre utal Rusu hanghordozása, ökölbe szorított keze, lecsúszó nadrágja, vagy helyenkénti szándékoltan esetlen mozgása), makroszinten ez a megalázás illusztráció marad: értjük-értjük, miről van szó, persze. De látjuk, halljuk, érezzük-e?
Gera Anita és a Magyar Táncműhely: X, Y, Z – KRITIKA
Egy bátrabb absztrakció révén a téma élesebb, direktebb megfogalmazást nyerhetne. Persze lehet, hogy a koreográfus-rendező valamiféle ellenpontképzésre törekedett, hogy még se legyen olyan rideg, lelketlen, elviselhetetlen az a grafitszürkeség... Persze így is működik a körben táncolt technó-csárdás, a szerelmes talajbalett, és (nagyon-nagyon) a nyelvnyújtogatós törzsi tánc, de a kevesebb ez esetben bizonyosan több lenne, nem limonádésodna a feketeleves.
Tünet Együttes: Sóvirág – avagy a létezés eufóriája – KRITIKA
Az a benyomásom, hogy Szabó Réka munkája – először a Tünet Együttes életében – projekt. Ezt az érzésemet erősíti meg a médiában mértéktelenül agyonhájpolt Fahidi Éváról és a próbafolyamatról forgatott, közösségi finanszírozásban, illetve annak reményében készülő dokumentumfilm (szintén Szabó saját rendezésben), a Sírással nem megyünk semmire. A sikeres projektek egyik sajátossága – ellentétben a művészettel –, hogy sosem szólnak hosszú távra...
Fehér Ferenc: Helló, Zombi! – KRITIKA
Fehér Ferenc az izgalmas őstehetségből időközben technikás művész lett, aki igyekszik a színpadi előadóművészet minél több csínját-bínját elsajátítani, újonnan szerzett tudását pedig folyamatosan beépíti a produkcióiba, és átadja másoknak is. Ez egyfajta konszolidáció, aminek jelei a Hello, Zombi!-ban is megfigyelhetők.
BODYSCAPE: Dar Winners – KRITIKA
A színpadon létrejövő világ olykor egészen olyan, mintha a 90-es évekbe csöppennénk: Arany és Hadi szőke parókáikban egyszerre mozognak az elektronikus zene diktálta ütemre, mozdulataik videoklipek háttértáncosait idézik. Máskor – talán Lara Croft illetve más számítógépes szuperhősök – mozgására reflektálva, akrobatikus mozgásokat végeznek vagy futnak.
Cseppkánon – Hogy vagy, Hérakleitosz? – KRITIKA
Folyamatosan ismétlik a mozdulatokat, azonban azok sosem egyeznek meg az előzővel. Két férfi ül egymással szemben a vízben, és felváltva hátralökik egymást: a mozdulatsor nem ugyanaz, csupán hasonló – az eltérő izomrezgéseknek, indulatoknak és érzelmeknek köszönhetően.
Sir Kenneth MacMillan: Rómeó és Júlia – az Angol Királyi Balett előadásának élő közvetítése
A Prokofjev-zenére komponált, hajdanán revelációerejű alkotás legfőbb jellemzője, hogy kimosdatta a művet a nagyszínpadi, cselekményes-romantikus balettek toposzaiból, naftalinos közhelyeiből; meghatározóvá tette az előadóművészi-színészi munkát/képességet; központi szerepet szánt a személyiség és a jelenlét erejének.
