Markó Róbert kritikája a Gyászról
Többnyire hiába a beszéd és mozgás érzékletes, okos szimultaneitásából megalkotott képek, ha a mozgásnyelv jóval sokszínűbb és beszédesebb az elmondottaknál, az ember derül, de semmi több, a szűk két óra alatt egyre fogy az esélye, hogy valami téttel bíró fog történni.
Szoboszlai Annamária kritikája a Faunról
Bár az erotikus kontaktokban szárazon „fürdőző” koreográfus észlelhetően beleírta a történetbe a különb, a jobb (vagy egyszerűen csak a „más”) tragédiáját, attól még a Faun nem más, mint egy színpadon, táncban, táncosokkal felturbósított szimpla orgia. E mellett, felett: egy látványos, jól fotózható vizes show.
Kutszegi Csaba kritikája a Barocco Rusticóról
A csúcshegyi csapásolós és a rétaljai rángatós tánc ráillesztése Vivaldi zenéjére azonban nem teljesen aggálytalan (a két táncfogalom saját gyártmányú kreálmányom, mert nem ismerem fel magabiztosan a tájegységek táncait). Ritmusát, energiáját, sodrását tekintve a barokk allegrókra ráillik a sűrű legényes, legfeljebb az a kérdés merül fel: hogy miért is?
Török Ákos kritikája a Forte Társulat Beckett-estjéről
Mindkét előadás legfőbb erénye, hogy ötletei nem öncélúak, vagyis dramaturgiai szerepük van. Ezek hatására, és ezektől függetlenül is az előadás szinte minden pillanatában az az érzésünk, hogy most valami egészen rendkívüli fog történni, és ezt a rendkívülit várjuk, ami a bakiváráshoz hasonlóan egy újabb, más síkon mutat fel valamit a drámaszöveg alapintenciói közül.
Hézső István a kritikája a La Péri berlini bemutatójáról
Malakhov zseniális fantáziával táncokkal osztja fel a cselekményt – a siralomháztól a kivégzésig. És közben beledolgozza a pas d’actionokat, a hárembeli féltékenység, az ármány, a vágyakozás és a bosszú „töltelékeit”, amit mind a két szereposztás jól el is játszik. (Bár az unalomból fakadó ópiumos álmot, vagy a féltékenységet a háremben method actinggel hitelesebbé lehetne tenni.)
Kutszegi Csaba kritikája a Tao Te előadásáról
Fehér Ferenc még mindig képes újabb és újabb, belülről fakadó, őszinte gesztusokat megjeleníteni a színpadon. Ez a legfőbb Erénye, és jó Úton halad afelé, hogy igazán eredeti koreográfus legyen, mert nem műélményekkel inspiráltatja magát, hanem önmagában mélyre hatol egy-egy kiérlelt mozdulatmegoldás megtalálásáért.
Kutszegi Csaba kritikája a Dán Királyi Balett vendégjátékáról
Az időugrás nyilvánvalóan nem okozott gondot a dán együttesnek, a stílusváltás viszont láthatóan igen. Balanchine-ból azt teljesítették jól, ami Bournonville-ben is megtalálható: nevezetesen a precíz, technikás, fürge lábmunkát. De Balanchine-t csupán ezzel nem lehet letudni.
Török Ákos kritikája a Viharról
A Vihar első tíz percében semmit sem értettem. Persze dekódolgattam szorgalmasan: kötelek mint hajó, majd mint sziget, fa mint csónak, mint emelvény, kötelek, nők általi megkötözés mint szövés… De mindezt inkább csak szakmai szorgalomból, mint bármiféle inspiráló művészi élmény hatására tettem.
Králl Csaba kritikája a Tanztheater Wuppertal bécsi Kontakthof-előadásáról
Fiúk és lányok találkoznak itt, még gyerekek vagy már fiatal felnőttek. Ám ez a találkozás nem az úri szalonok rizsporparókás, piperkőc tánctermi etikettje szerint zajlik, hanem az eltitkolt vagy felszínre törő vágyak szerint. Provokatív, szenvedélyes és vad (társas)játékot űznek egymással. Keresik, kutatják a kapcsolatokat, fürkészik a szerelmet.
Szoboszlai Annamária kritikája a Barlangról
Az ásványok és ércek rajzolatát idéző szürke női ruhák és a férfiak összefestett-maszatolt katonai gyakorlónadrágja, testhezálló, hosszított ujjú pólója sápadtabb, „csontosabb” kortárs arcot kölcsönzött az együttesnek, akárcsak a mód, ahogy a kiérleltség és a kamera „kísérletező” esetlegessége egységbe fonódott.
