A világ legolvasottabb krimijét és egy személyes szólóelőadást láthatott a közönség március végén a Nemzeti Táncszínházban, melyek közös pontja a halál volt.
Olykor szaggatottan, máskor klasszikus elemeket vegyítve belelendülnek a karok, a törzsek, a lábak egyfajta szépségbe, hogy aztán a következő pillanatban tudomást se vegyenek a délceg egyensúlyokról, maszkulinná energetizálják a feminint, és megszabadítják a nőiest a szerénykedő sztereotípiáitól.
A már említett katonazubbonyon kívül nincs más erős utalás a jelenre. A világ változott, és mi, nézők is változtunk az elmúlt években…
Az alkotók különböző módokon érik el, hogy a néző önmegfigyelésre kényszerüljön, s ezáltal annyiféle olvasat szülessen, ahányan a teremben jelen vagyunk. Az egyik eszköz az unalom.
… a Krasznahorkaira hivatkozás leginkább azért problematikus, mert a koreográfiának esélye sincs rá, hogy a saját műfajában bármi pluszt is hozzátegyen a regényhez, és hogy a minőség tekintetében akárcsak megközelítse azt.
… a magától értetődőség a befogadói elmét, a komolyabb koreográfiai töltet hiánya pedig az érzelmi/esztétikai élményt csendesíti le.
A darab úgy férkőzik a befogadó közelébe, hogy közben jelzi, nem akar semmi különöset mondani, közölni, nem vár tőled mást, mint azt, hogy jelen legyél.
…nem játszik rá a furaság és a cukiság faktorra, nem komolykodik és nem is idealizál. Nem tesz úgy, mintha mindig mindenki a legnagyobb örömmel akarna és tudna egymáshoz közeledni és egymáshoz érni.
…felmondva férje érdemeit, elsorolta, hol mikor milyen előadásai lesznek a közeljövőben a világ távoli tájain.
…a meztelen koreográfus például metaforaként sem utolsó. Itt-ott kicsit mégis tuningnak hat.
