Péter Márta kritikája az Etűdök alapszínekre előadásáról
Az elasztikusnak tűnő vállpántos piros ruha rejtelmei közé tartozik két kör alakú merevítő is, amely lehetővé teszi, hogy viselője a legfurább alakzatokat varázsolja magából, például valamilyen tölcsért, amely vöröslő nyílásával éhes húsevő virágnak tűnik.
Sárosi Emőke kritikája a Talking Head előadásáról
Elkeserítően vidám a helyzet: a világhálón bárkivel, bárhogyan, bármit lehet... Csak óvjuk meg a valóságban rebbenékeny, papírvékony lelkünket!
Vida Virág kritikája a Mit tudjátok ti – Honvágy előadásáról
A Honvágy összességében keserédesen szórakoztató, szarkasztikus társadalombírálat, táncos stand up comedy. Gergye alkotói szabadsága, szókimondása, magabiztossága irigylésre méltó.
Szoboszlai Annamária kritikája a szegedi kortárs Diótörőről
Marikából nem lesz ugyan csodaszép hercegnő (csupán fehér babaruhája változik egy jelenetben hosszabbra, nőiesebbre), nem szelídülnek meg a vörös tincsei, nem simulnak le mozdulatai, de álmában, a csillagfüggönyökön túl rátalál a tiszta szerelemre.
Komjáthy Zsuzsanna kritikája a BartóKodályról
Saját felszámolását hajtja végre a koreográfia, akár egy kegyetlen, megalkuvást nem ismerő hóhér. Az emelésekből kúszások lesznek, ahogyan a zenéből zaj, a hangsorokból pedig kusza, kaotikus hanghatások.
Péter Márta kritikája Hiroaki Umeda estjéről
Az izgő-mozgó, tekergőző testek néha olyan benyomást keltenek, mint a papírhoz tapadt legyek, groteszk és reménytelenségében is komikus rángatózásba merülve.
Szoboszlai Annamária kritikája Le Villi (Lidércek) előadásáról
Miközben Jónás Zsuzsa szirénként fonódik Bajári Levente mellé/mögé/alá/közé, addig a nem kevéssé erotikus jelenet hátterében a megcsalt Barta Dóra rója végtelen, gyötrő útját a színpad jobb és bal fala közt, a csúnya facsemeték árnyékában.
Vida Virág kritikája a Animalről és a Stocosról
A táncosnők ugyanis eleinte kihívóak, mindenféle látványos kiegészítőkkel – tollak, csillámporos, vörös felsők – vértezik fel majdnem meztelen testüket, és büszkén, hivalkodón járkálnak a játéktérben, míg a férfiak monoton, ezerszer ismétlődő, állatok vágtájára, közösülésére emlékeztető mozdulatsorokat hajtanak végre.
Vida Virág a kritikája a Deca Dance-ről és a The Refusal of Time-ról
A színpadon félelmetes energiák szabadulnak el, és áramlanak a nézőtérre. Nem emlékszem arra, hogy valaha is bármilyen táncelőadás ilyen katartikus élményt okozott volna nekem.
Kutszegi Csaba kritikája az Orfeusz és Euridikéről
Azt viszont némi beleérzéssel-belegondolással nem nehéz megértenem, hogy a dalnok útja (a halál tényét, véglegességét megkérdőjelezve, a meghalt kedvese után a pokolba és az elíziumi mezőkre) nem hobbiként űzött laza kiruccanás, hanem – még ha belső, költői vízió is az egész – dimenziókon átlépő, misztikus, határsértő nagy utazás.
