Vida Virág a kritikája a Deca Dance-ről és a The Refusal of Time-ról
A színpadon félelmetes energiák szabadulnak el, és áramlanak a nézőtérre. Nem emlékszem arra, hogy valaha is bármilyen táncelőadás ilyen katartikus élményt okozott volna nekem.
Kutszegi Csaba kritikája az Orfeusz és Euridikéről
Azt viszont némi beleérzéssel-belegondolással nem nehéz megértenem, hogy a dalnok útja (a halál tényét, véglegességét megkérdőjelezve, a meghalt kedvese után a pokolba és az elíziumi mezőkre) nem hobbiként űzött laza kiruccanás, hanem – még ha belső, költői vízió is az egész – dimenziókon átlépő, misztikus, határsértő nagy utazás.
Legáth Zsolt kritikája a Levitációról
Amikor az őrület közeledtét jósolja a szöveg, a megbomlott elme vergődését önmagát a földhöz verdesve játssza el a táncos, máskor meg kecses mozdulatokkal feszül bele egy ívbe, amikor erről hangzik el szó.
Turbuly Lilla kritikája A perről
A kafkai világ megidézéséhez feleslegesnek tűnnek a szövegmankók, nem is elsősorban azért, mert A per alaptörténetét még azok is ismerik, akik elbliccelték kötelező olvasmány korában...
Turbuly Lilla kritikája a Peer Gyntről
Grandiózus azért is, mert a mű – hogy maradjunk a darabbeli híres hasonlatnál – hagymahéjszerűen egymásra rakódó rétegekből épülő, bonyolult világát a rendező összetett módon, a társművészetek segítségül hívásával állította színpadra.
Spicc Manci kritikája a Zorbáról
...ezt szeretném már elég régóta: követni magyar balettszínpadon valamilyen nagy mű felépülését. Helyette azonban (néhány apró, biztató kivételtől eltekintve) a magyar balettművészetet napjainkban az általános elgagyisodás és a visszafordíthatatlannak tetsző szellemi leépülés jellemzi.
Vida Virág kritikája a Ha lesz egy férfinak... előadásáról
A szülei által halálra ítélt, lázadó fiú ajkát egyetlen egy hang sem hagyja el. Csendben ül, lesütött szemmel, amíg szülei egyszerre köszöntik fel a születésnapján és döntenek a kivégzéséről – lázadása miatt.
Sárosi Emőke kritikája a Bonyodalmas balkáni lakodalmasról
Balkáni virtus, batyus utolsó vacsora, máglyahalál. Zachár Lóránd sírós-nevetős déli koreográfiát kreált a klasszikus Rómeó és Júlia-történetből.
Turbuly Lilla kritikája a Végtelenbe zárva előadásáról
Az üvegláda egyszerre emlékeztet inkubátorra és koporsóra, és arra, hogy az élet kezdetén és végén szűk terekbe szorulunk – ide értve a legtermészetesebb szűk teret, az anyaméhet is. Itt azonban semmi sem természetes, legalábbis első látásra nem az, inkább a sci-fik, űrlények világát idézi.
Szoboszlai Annamária kritikája a Kertről
Előre felé haladtunk a színpadon az időben, vagy épp visszafelé? Ha előrefelé, akkor elborzaszt annak a lehetőség, hogy ilyen hirtelen zöld virtuális éden vár talán majd ránk a mátrixban ébredvén. Ha meg visszafelé, akkor a Teremtő nevében kikérem magamnak ezt a szegényes fantáziát.
